Főkép

Mi is az élet értelme? Sokan feltették már ezt a kérdést magukban, és számos irodalmi mű is foglalkozik a témával, sőt, már az ókori görögök is filozófiai elméleteket gyártottak különböző ideológiákra támaszkodva. Nos, Skomsvold írásában sem kap újszerű választ az olvasó erre a kérdésre, de igazából az írás sem ezt a kérdést boncolgatja. Olvasás közben sokkal inkább az a kérdés merül fel mindenkiben, hogy mi értelme van… így?

 

A történet Mathea Martinsen egysíkú, unalmas napjairól szól, visszatekintve gyermekkorára, megismerkedésére majdani férjével és kalandosnak nem nevezhető szürke hétköznapjairól. Önmagában ez nem elítélendő, nem ápolhat ugyanis mindenki mindenkivel nyitott, közvetlen kapcsolatot, és élhet nagyvilági, minden lében kanál életet. A befelé fordulás az egyén fejlődését eredményez(het)i, aki így sokkal befogadóbb, mélyebb érzéseket megélő személlyé válhat, mint a mindenre érdeklődéssel reagáló személyiségtípusok. Azonban Mathea nem dolgozik, nincs hivatása, nincs célja, nincs gyermeke, nincsenek vágyai és a világot sem teszi jobbá még a szűk környezetében élők számára sem, de még az önmagába mélyedés is felszínes szférákban játszódik le.

 

A fénysugár, amivel az írónő itt-ott kecsegtet a történetben, hogy talán mégis van valami, valami, ami a főszereplő létezésének értelmet/célt ad, olyan, mint a könnyed fuvallat a nyári kánikulában, jóleső, de ahogy elszáll, még súlyosabban telepszik ránk a hőség. Mathea életének legnagyobb „kalandja” egy gyermekkori villámcsapás, amelyet szerencsésen túlélt, és ami legalább egy személlyel alapot ad egyfajta kommunikáció elindulásához (nem elindításához, ahhoz cselekedni, tenni kellene, s ebben benne rejlik a visszautasítás lehetősége, a csalódás) – így ismerkedik meg későbbi férjével, s mivel közös pont a számok szeretete, a lány zárkózottsága ellenére egymásra találnak. Közös életútjukat mutatja be a könyv, mégpedig Mathea szemszögéből, az ő gondolatait, ábrándozásait következetesen és logikusan egymás után, ami azért annyira nem bonyolult, tekintve hogy a mindennapok jönnek, mennek és csendesen eltelnek. Meglett korában életének értelme egy saját maga által készülő, fülvédőkből varrott kabát és a várakozás egy ismeretlen férfira az utcán, aki talán megint megszólítja, és arról érdeklődik majd, hogy mennyi az idő…

 

Nem választ ad a könyv, hanem kérdéseket vet fel, s talán nem is mindenkiben ugyanazt. Van, aki pozitív megvilágításba helyezi Mathea életszemléletét, mert lám, ha nem találod az életcélod, csak tovább kell keresni, és előbb vagy utóbb rálelsz, csak élj a mának! Az én olvasatomban a tétlenség, a mozgatórugó, a kommunikáció hiánya miatt egy ezzel ellenkező érzés, a „készülj a halálra” lengte körbe az írást, de mégis épp a kétségbeejtően szomorú ábrándozások, illetve a cérnaszál-vékony összeköttetés a világgal sugallja a Carpe diem! életérzést. Részben még akár közösséget is lehet érezni Mathea-val; legalább egyszer már biztosan mindenki került olyan szituációba, amikor úgy érezte, ha nem lenne jelen, észre sem vennék, s csak annyira hiányozna a társaságból, mint a homok a sivatagból. Mathea azonban bárhol is legyen, jelen van… de mégsem.

 

Árnyékként létezni, vagy élvezni az életet úgy, hogy mások érdekeit ne sértsük mindeközben; mindkettő választható út, de tenni is kell érte. A főhős nem úgy élt, hogy életének minden pillanata nyitott könyv lehetett volna bárki számára, a pozitív életszemlélet és a bizalom kialakulását követő nyitottság sem jellemezte, így talán nem is csoda, ha végül nem sikerült meglátnom, megtalálnom a feloldozást, a megvilágosodást, a katarzist.

 

„Most arra gondolok, hogy a saját egyénként való felfogásomon is felül kellene emelkednem, és a világegésszel kellene azonosulnom, de ez nem megy, olyan messze vagyok a világegésztől, hogy csak na. De talán még nem késő, és eszembe jut a lehetőség, hogy valaki észrevesz, amikor lemegyek a közértbe. De mit tennék, ha ez bekövetkezne? Feltehetően semmit, amivel bizonyára csalódást okoznék az illetőnek. Sosem hallottam olyanról, hogy valakinek imponált volna a semmi, én pedig nem szívesen okozok csalódást.”