Főkép

Úgy tartja a mondás, hogy akkor növünk fel igazán, amikor már nem olvasunk, és nem is akarunk meséket olvasni. Nem érdekel minket többé, mi lesz a hétfejű sárkánnyal, megkerül-e Hamupipőke cipője, sikeresen szerencsét próbál-e a legkisebb királyfi, vagy meglágyul-e a szíve a kevély királykisasszonynak. Inkább felütjük valamelyik napilapot, bosszankodunk, hogy már megint infláció van, szörnyülködünk egy-egy politikai botrányon, majd rohanunk tovább a dolgunkra, a kávénkat is csak kutyafuttában legurítva a torkunkon. Nem is vagyunk tudatában, mennyire hiányoznak nekünk a kalandos történetek, hogy milyen jó gyermeki szívvel, levegőt sem véve izgulni, szorítani, hogy valami egyszerűen bájos rejtély végre megoldódjon. Már majdnem én is elfelejtettem mennyire jó érzés ez, éppen ezért pont jókor került a kezembe Kieran Larwood könyve, mert a nagy élet-után-futás közepette emlékeztetett rá, hogy néha bizony gyerek módjára lazítanunk is kell, még ha mindezt csak képzeletben tesszük is meg.

 

A legelső dolog, amit imádtam ebben a regényben, hogy Londonban játszódik, mégpedig nem is akármikor, hanem az 1800-as évek közepén. Az ember már hallja is a konflisok robogását, a lovak nyerítését, a sétapálcák kopogását a köveken, a hajókürtöt a kikötőkben, s orrában keveredik ennek a zajos városnak minden esszenciája (ami persze nem minden esetben üdítő élmény). Hőseink ezúttal azonban nem Lordok és Ladyk, hanem egy igazán furcsa, már-már bizarr kompánia tagjai, akik a legtöbb embernél egyenként is kivernék a biztosítékot, hát még így egy kupacban. Kinézetük alapján nem túl bizalomgerjesztőek, ám ha jobban megismerkedünk velük, rájövünk, hogy helyén van a szívük, és igazán remek kis fickók.

 

A regény központi figurájaként emelkedik ki a csapatból Sába, a farkas lány, aki amióta csak az eszét tudja árva, és az emberek furcsa pillantásának kereszttüzében tengeti életét egy Isten háta mögötti kis angliai porfészekben. Gazdája „rémisztő” látványosságként tartja őt bezárva egy ketrecben, egyetlen barátja pedig egy Selymes névre hallgató kétfejű bárány. Az üzlet nem megy valami túl jól, mert az ijesztőnek ható külső mögött, Sába kedves, melegszívű, érző lény. Egy napon aztán Selymessel együtt felvásárolja őt a pökhendi, pénzhajhász és iszákos Teliveder, hogy Rémségek elnevezésű „cirkuszának” ázsióját tovább emelje. Sába megérkezik Londonba, s egy igazán elképesztő társaság közepén találja magát.

 

Sábával együtt megismerjük Gigantuszt, a hatalmas öklű óriást, aki titokban romantikus regényt ír; Holdnővért, a keletről érkező villámgyors nindzsa lányt; Majomfiút, aki a bűzkeltés és a káosz királyfija; Patkánymamát, aki bámulatos ügyességgel idomítja kis jószágait – na és persze egy kicsit talán a többieket is –; illetve Tragacsot, a passzív-agresszív vén csatalovat. Eme színes társaság esténként pénzért ijesztgeti az unatkozó londoni jónépet, azért, hogy aztán Teliveder egyetlen este alatt mindet eltivornyázza.

 

Egyhangú életüket azonban felkavarja egy váratlan rejtély, melynek rögtön a nyomába erednek. Sába ugyanis összebarátkozik a szegény kis Till-lel, aki egy üveggolyót ajándékoz neki, másnap pedig rejtélyes körülmények között nyoma vész. Nem ő az egyetlen sártúró, szegény gyermek a folyóparton, aki eltűnik, de a furcsa csapaton kívül ez senkinek nem kelti fel az érdeklődését. A rémségek minden követ megmozgatnak, hogy az ügy végére járjanak, mindeközben pedig ezernyi kalandba rángatnak bele minket, olvasókat is.

 

Bár gyermekirodalomnak lett kalibrálva, azért én is jókat szórakoztam rajta, és bevallom, felnőttként sem tudtam kitalálni, mit is akarnak a gonoszok, mire fel ez a nagy rejtélyeskedés – az író roppant ügyesen vezeti a szálakat, és képes minket úgy meglepni, mintha mi is ennek a fényes társaságnak a tagjai lennénk. Nagyon vérpezsdítő a korabeli London zizegésébe belecsöppenni, harsogó, élettel teli, mozgalmas kalandokban részt venni, érdekes figurákkal találkozni, a régi módszerekkel nyomozni, üzenni, tehát kifejezetten üdítő a technikai kütyük és a modern társadalom hiánya. A karakterek szerethetőek, viccesek, eredetiek, gyermekként lehet velük azonosulni, igazán olyan figurák, akikért érdemes szorítani, s akik csak első látásra tűnnek furcsa különcnek, később pedig már saját páholyt bérelnek az olvasói szívekben.

 

Fontos megjegyeznem, hogy helyenként elég sűrű, érzékletesen megfestett képet kapunk a történésekről, a városról, bizonyos összetűzésekről, ezért én nem 10 év feletti gyermekeknek ajánlanám, hanem inkább úgy 12 éves kortól (néha még én magam is cidriztem egy-egy jelenet kapcsán). Kieran Larwood igencsak jól forgatja a tollát, megvan benne a képesség, hogy a mai felgyorsult világ gyermekeit is lekösse, és működésre bírja lustálkodó fantáziájukat, mert olyan világra nyitott átjárót, ahová érdemes bekukkantani, és nem csupán a gyermekeknek, hanem azoknak a felnőtteknek is, akik úgy érzik, elvesztették a kapcsolatot a bennük élő kíváncsi, csalafinta kis lurkóval.