Főkép

„Tévedés azt hinni, hogy az ember lényegében különbözik a felsőbbrendű emlősöktől. Ezt csak az ember képzeli, a felkapaszkodottak gőgjével.”

 

Be kell vallanom, hogy Merle-ről rengeteget hallottam, néhány ajánlót olvastam és a környezetemben lévő olvasott emberek mindegyike csak pozitívan nyilatkozott az írásairól, de valahogy mindig úgy alakult, hogy más könyvek kerültek inkább előtérbe az életemben, s csak halogattam, gondolván hogy még rengeteg időm van elővenni egy Merle írást és saját élményt szerezni.

 

Robert Merle Állati elmék című könyvét egy számomra nagyra becsült, széles látókörű személytől kaptam kölcsönbe, akinek a világról alkotott véleményére, illetve meglátásaira érdemes odafigyelni, s mivel egyik kedvenc könyvéről van szó, biztos lehettem abban, hogy nem fogok csalódni. Örömmel és kíváncsian vettem tehát kezembe a könyvet, amivel kapcsolatban az első meglepetés rögtön az előszónál ért, mégpedig a témaválasztás miatt. Eddig ugyanis a szerzőnek csak a XVI-XVII. századi  uralkodóházakról szóló, történelmi alapokra épülő regényei voltak ismeretesek előttem, amik alapján bevallom, egészen másra számítottam – mégis örülök, hogy ez lett az első általam olvasott Merle könyv.

 

Számos történet látott már napvilágot, amelyben az állatokat ruházzák fel emberi tulajdonságokkal, gondoljunk csak George Orwell Állatfarmjára. Ez az írás, úgy gondolom, mégis egyedi, mert valós tudományos tényeken alapszik, melyeket mesterien sző át a politika kibogozhatatlan hálója. Merle szerint nevezhetjük állatregénynek, de csak akkor, ha egyetértünk a következővel: „Könyvem tehát valóban „állatregény”, akárcsak a többi, ha ezen olyan művet értünk, amely az ember és állat viszonyát tanulmányozza, de ez az állat, amelyet én választottam szereplőül, nem mitikus lény, és az emberrel való kapcsolatát reális keretben ábrázoltam.”

 

A történetben nagy erőkkel zajlik a hidegháború, a háttérben két, érdekeiben részben ellentétes amerikai szervezet is munkálkodik azon versengve, hogy melyikük tudja gyorsabban és ügyesebben kiaknázni a delfinkísérletek eredményeit, és felhasználni azokat a fegyverkezési hajszában. A regény csodálatosan rávilágít ama emberi gyarlóságra, melybe a „mindenható” ember könnyen beleesik: saját nemzeti érdekeire hivatkozva gátlástalanul kizsákmányol bárkit és bármit, ezzel egy apokaliptikus végkifejlet felé vezetve a világot, elfeledve a „nemes” célok elérése közben ejtett „szükségszerű” áldozatokat.

 

Az 1970. március 28. és 1973. január 9. között Amerikában játszódó történet irreális, fikció jellegű és tényként kezelt szálán egy tudós, Henry Sevilla professzor és társai a delfinek intelligenciájára alapozva beszélni tanítják az állatokat – és sikerrel járnak, Bi és Fa ugyanis megtanulnak beszélni, sőt, még olvasni is. A mélyben lappangó konfliktushelyzet ettől kezdve kerül a felszínre, hiszen a műben pozitív főhősként ábrázolt pacifista és az állatok érdekeit előtérbe helyező cetológus érdekei és erkölcsei ütköznek az állam célkitűzéseivel. Ki ne hallott volna már a CIA vagy FBI hatékony és mocskos lehallgatási üzelmeiről, amelynek céljait csak az igazán bennfentesek ismerik? Ugye ismerős az is, hogy delfineket használtak fel bombák felhelyezésére különböző harcászati úszócsodák fenekére? Az ártatlanságot ebben az esetben a delfinek testesítik meg, a legegyszerűbb és legtermészetesebb érzések, gondolatok mind testet öltenek bennük, az élet igenlése, illetve értékelése, a hiábavaló öldökléssel szembeni ellenállás és igen, az emberi méltóság is, kitartani minden áron a tiszta erkölcsök mellett.

 

Lenne mit tanulnunk Merle delfinjeitől, ami a jóságot, igazságérzetet és értékrendet illeti. Vajon a valóságban hogyan vélekednének a delfinek vagy más állatfajok az emberi viselkedésről és „békés” egymás mellett élésről?