Főkép

„Akar a fene megint egy zombis könyvet” – sóhajtottam fel, amikor megláttam a Gabo Kiadó már nem is olyan új science fiction/fantasy sorozatának következő kötetét. Az elmúlt években a zombik valamiféle (divat)hullámként áraszottak el bennünket, s bár a kétes minőségű produktumok között lehetett jobbat és rosszabbat egyaránt találni, azért összességében egy idő után mégis úgy éreztem, kezd elegem lenni az élőhalottakból (ez alól talán csak a The Walking Dead képregénysorozat képez kivételt, aminek évente két megjelenő kötetét még mindig nagyon várom). Annak ellenére mondom ezt, hogy a trend hatására azért szép számmal akadtak olyan próbálkozások is, amelyek megpróbáltak új színt, új nézőpontot találni a már kissé megfáradt tematikában – ilyen volt például az érzelmes zombikkal kísérletező Eleven testek vagy a témát humoros, parodisztikus oldaláról megfogó Zombi Túlélő Kézikönyv, s ebbe a sorba illeszkedik az erősen megkésett magyar megjelenésű Stony Mayhall második élete is.

 

John Mayhall, becenevén Stony nem átlagos amerikai tizenéves: édesanyja sosem engedi ki a házból, sőt, még a látogatók sem láthatják meg, így mindössze testvéreivel és a szomszéd farmon lakó fiúval tud játszani. Okkal félti ennyire a családja, hiszen Stony bőre jóval szürkébb a szokványosnál, ráadásul hiába történik valami a testével, nem érez fájdalmat – John ugyanis egy élőhalott. Még csecsemőkorában találta meg a Mayhall-család, akik ugyan rögtön tudták, hogy a kisfiú micsoda, mégis felnevelték, Stony pedig minden korábbi ismeretnek ellentmondva valóban felcseperedett. Ez azonban nem veszélytelen, hiszen az 1968-ban kitört zombijárvány (melyet csak hatalmas pusztítások árán sikerült megfékezni) után az emberek jól tudják: elég egyetlen harapás, s élőhalottak újabb hordája lepi el az utcákat, ártatlan áldozatokra vadászva…

 

De vajon eközben mit gondolnak, mit élnek át a zombik? 1968-ban úgy tűnt, hogy mindannyiukat sikerült elpusztítani, a valóságban mégis sokan maradtak „életben”, akik elrejtőztek a hatóságok elől, s összefogtak, hogy egyfajta saját társadalmat építsenek ki. Hiszen az élőhalottak (bocsánat: a helyes kifejezés a másként élők) csupán a fertőzés utáni két napban örjöngenek az emberi húsra vágyva, utána lecsillapodnak, s képesek gondolkodni, felelős döntést hozni, sőt mi több, még az emberi agyakat is mellőzni tudják az étrendjükből. Ezáltal az önálló társadalmukon belül ugyanúgy meg kell küzdeniük a létükkel járó problémákkal, mint az embereknek: hiszen mindenki számára a fajfenntartás a legfontosabb. Miután az élőhalottak szaporodni nem képesek, sokan úgy gondolják, az lenne a leghelyesebb, ha minden élő embert megharapnának, s ezáltal biztosítsák a kényelmesebb és boldogabb „élet” lehetőségét – itt jön a képbe Stony, s természetesen rá vár a feladat, hogy nem mindennapi életével egy teljesen új nézőpontból világítsa meg a zombi-ember konfliktust.

 

Stony pedig mindent meg is próbál tenni ennek érdekében – azonban nem egyszerű a dolga. Ugyan csecsemőkorától kezdődően olyan szeretettel és törődéssel nevelték, mint a Mayhall-család bármely másik tagját, mégis, egész életében szembe kellett azzal néznie, hogy a családon kívül nem ugyanúgy kezelik, mint a többi embert, sőt, folyamatos veszélynek van kitéve, bármikor rátalálhat valaki, aki gyorsan a puskájához nyúlva véget vet földi pályafutásának. Nem csupán megkülönböztetik, nem csupán negatívan, elutasítóan viszonyulnak hozzá, hanem fenyegetésnek érzékelik jelenlétét is, s mindent megtesznek annak érdekében, hogy elpusztuljon ő és az egész faja. Könnyen azonosítható társadalmi parabolát vetít elénk Daryl Gregory, hiszen a szórakoztató regény álcája alatt komolyabb kérdésekkel is foglalkozik, legfőképpen azzal, megbélyegezhető-e az adott személy csupán azért, mert más, mint a többiek.

 

Itt azonban nem áll meg, és egy izgalmas (élőhalott)társadalmat mutat be, ami azért eddig eléggé távol állt a szokványos zombiregényektől – pedig kifejezetten érdekes figyelni, hogy miként küzdenek meg az élőhalottak a problémáikkal, milyen (politikai) irányvonalak mentén tömörülnek, milyen megoldásokkal próbálnak egy élhető társadalmat összerakni. De ha már az érdekes ötleteknél tartunk, akkor muszáj megemlíteni Gregory humorát is: a regény ugyanis gyakran egészen parodisztikussá válik, nagy lelkesedéssel figurázza ki önmagát (és persze a hasonló témájú alkotásokat), amit nagyon szórakoztató olvasni. Néhol azonban mintha eltévesztené az ütemet, hiszen az önironikus humor általában jól áll egy regénynek, de fontos eltalálni, hogy hol van helye (és hol nincs) az ilyen stílusú viccelődésnek: Gregory mintha nem tudta volna eldönteni, hogy teljes egészében a paródiára támaszkodik, vagy inkább a komoly, sőt, nyomasztó hangulatot helyezi előtérbe – a kettő közötti átmenet így nem mindig sikerült zökkenőmentesen.

 

Ezen túlmenően pedig úgy tűnik, mintha ez az átgondolatlanság és bizonytalanság az egész könyvre rányomta volna a bélyegét: szeretne egyszerre komplex társadalomrajz és vicces paródia, a kisebbségekért kiálló allegória és karakterdráma (sőt, megváltástörténet) lenni, de hiába lesz mindegyik egy kicsit, mégsem áll össze szerves egésszé. Viszont talán pont ezáltal nyer egy olyan sajátos hangulatot, aminek hatására a Stony Mayhall második élete valószínűleg a legegyedibb és legeredetibb zombis regény, ami eddig napvilágot látott hazánkban – ráadásul az sem elhanyagolható tényező, hogy nagyszerű szórakoztató regény, amit élvezetes olvasni (és még folytatása sincs!). Daryl Gregory-nak remek ötletei és érdekes írói hangja van, ami miatt hiszek abban, hogy képes ennél többre is – kíváncsi vagyok, hogy más könyve is megjelenik-e a magyarul. Szerintem egészen biztosan megérné, hogy megismerjük nem mindennapi regényeit.