Főkép

A „kardozós változat” félcíméből persze sejteni lehetett, sejteni kellett volna, hogy lesz folytatás, valamiféle kiegészítés, és mégis meglepett az új regény. Vagy talán annak kellett volna meglepnie, ha Esterházy Péter nem lep meg ezzel a húzással – némi jelentéscsúsztatással szólva: ezzel a huszárvágással. Valójában fogalmam sincs, mit gondoljak. A lényeg valahol az, hogy olyan, egészen vékonyka kötetet vehetünk a kezünkbe, amely érdekes és értékes kiegészítője annak a történelmi léptékekben mozgó regénynek, amiben a lábjegyzetek folytonosan megakasztják és gyakorlatilag ellehetetlenítik az időbeni olvasási folyamatot.

 

És hogy mit értek „kiegészítő” alatt? A kardozós változat mérhetetlenül személytelen. Lehetséges, hogy az első elolvasásakor ez még nem tűnt fel, vagy legalábbis nem tudatosodott ilyen mértékben, most azonban, a Márk-változat ismeretében minden kétséget kizáróan tudható, hogy az. Ez utóbbi verzió viszont nem feltétlenül önéletrajziasan szubjektív és lírai, habár egészen biztosan találni saját tapasztalatokból merített elemeket is a kitelepített orvos családjának és elbeszélőként „megszólaló” kisfiának sorsában vagy a kvázi-kitaszítottság élményében. A regény alapvetően abban az értelemben személyes, tehát az előzmény ellentéte és komplementere, hogy az egész egyetlen megszakítatlan – ima. Az istenivel való közvetlen kapcsolat keresése, és fokozatainak felfedezése. És mint minden imának, ennek is minden szava túlmutat az evilágin, de hát valahol valami ilyesmit értünk – értek legalábbis én – transzcendencia alatt. Vagy ilyesmit is.

 

Mondom ezt annak ellenére, hogy – miképp azt Esterházytól megszokhattuk – előfordulnak a szövegben trágárságok is. Káromlás ellenben sehol. Még az „Isten halott” kijelentés sem Isten létének tagadása. És nem fohász, nem könyörgés, nem előre megszabott szólamok lélektelen ismétlése ez, hanem tényleges – ámde egyoldalú – párbeszéd. És talán ebbe a paradoxonba sűrűsödik bele a személyes hit lényege. Mert ez nem a külsőségekről szól, hanem a meggyőződésről, a kétkedésről, a belenyugvásról, a félelemről, a bizonytalanságról, a megérthetetlen megértésének eleve kudarcra ítélt kísérletéről. Irigylésre méltó hit ez – tényleges, teljességében megélt, feltétlen odaadás, még a tagadásban is.

 

De még a regény eme aspektusát figyelmen kívül hagyva is – bár e nélkül mi értelme volt egyáltalán elolvasni? – felfedezhetünk párhuzamosságokat. Rögtön itt vannak a vendégszövegek, többek között közvetlenül a kardozós változatból is, habár a szöveg egyéniségét Márk evangéliumának parafrázisai meg a tizenhetedik századi beszédmodor adják. Ám ez jóformán magát kínáló, mintegy magától értetődő megoldás (hacsak eszünkbe nem jut valamiért a Tizenhét hattyúk). Az utalások, átvételek feloldása pedig ezúttal a végjegyzetekben történik meg. Vagyis minden szinte ugyanúgy alakul technikailag, de azzal a meghatározó különbséggel, hogy a szöveg intakt marad, a történet pedig – legalábbis a felszínen – ebben az esetben valóban egyszerű. Egészen a végéig lineárisan halad, könnyen követhető szálakkal, és ha valaki netán lemondana a jegyzetek okozta élvezetről – pedig ne tegye, mert az önellentmondásosságnak és elbizonytalanításnak a szerzőre jellemző és a kardozós változatban bőséggel felfedezhető gyöngyszemeivel találkozhatni bennük! –, akár valami túlzottan is közérthetőként maradhat meg benne a regény. Márpedig a mélységeket éppen az időből való kilépés, a könyv teljességében és szélesebb kontextusban való szemlélése tárja elénk.

 

Mindez, igaz, egyetlen, ráadásul önkényesnek is mondható „értelmezés”, de mint a legtöbb jó szerzői irodalom, nehéz meghatározni a legcélravezetőbb nézőpontot a mű egzegéziséhez – az egyetlent, abszolútot és tökéleteset pedig eleve lehetetlen. Vagyis ismételten csak oda lyukadhatok ki, hogy ki-ki maga olvassa el a könyvet – hiszen, ahogy a címe ígéri, ténylegesen alig több száz oldalnál –, és vonja le a saját következtetéseit. Annyi mindenképp egészen biztos, hogy megéri.