Főkép

Egy újabb Maigret-regény májusban igazi ajándék volt az Agave Könyvkiadótól. A Maigret és a három nő év eleji megjelenése után nem vártam volna, hogy ilyen hamar kezembe vehetem a felügyelő egy újabb nyomozását. Ám a tény tény: most fejeztem be a Maigret és az idegek harcát, amely kifejezetten figyelemre méltó könyv. Amellett, hogy szabályos krimi, kissé olyan, mint egy rövid, tömör és csattanós anti-Bűn és bűnhődés. Így azután mindenkinek ajánlott: ez az irodalmi csemege igazán rendhagyó, még tapasztalt Maigret-rajongóknak is okozhat meglepetést.

 

Először is azért, mert feltűnően akciódús. Igaz, korai regény, ha jól számoltam, a kilencedik Maigret-könyv, ám különleges története miatt is. Amint elkezdjük ugyanis olvasni, egy rabszöktetés tanúi lehetünk. Valaki kinyitotta a kettős gyilkosságért halálra ítélt huszonhét éves kifutófiú, Joseph Heurtin celláját, a börtönudvaron pedig a falon átvethető kötelet és egy civil ruhákat tartalmazó csomagot készített oda a meneküléséhez. Ám miközben azon töprengünk, szurkoljunk-e egy halálraítélt szökésének sikeréért, a fal tövében, az árnyékban meghúzódva megpillanthatjuk Maigret felügyelőt. A szöktetés ugyanis az ő műve: meggyőződése, hogy a szabályos perben halálra ítélt Heurtin teljességgel ártatlan, s megszöktetésével azt akarja elérni, hogy a riadt fogoly elvezesse ahhoz az emberhez, aki júliusban brutálisan meggyilkolta az özvegy és idős amerikai milliomosnőt, Hendersonnét és francia házvezetőnőjét. Bár minden bizonyíték (lábnyomok, ujjlenyomatok) Heurtin ellen szól, Maigret-nek egyre erősebb a megérzése, hogy olyan ellenféllel került szembe, aki különleges a gyilkosok között is: akinek semmi sem számít, aki nem zsákmányért és nem is gyűlöletből öl, akinek pengeéles a logikája – és aki most is ott van valahol Párizsban, és lesi a fejleményeket. A Maigret-féle terv azonban félresikerül: Heurtin megsebesít egy rendőrt, majd megszökik, s a vizsgálóbíró mindössze tíz napot ad Maigret-nek, hogy rendbe hozza az ügyeit. Ha nem sikerül, le kell mondania. Így aztán megkezdődik az izgalmas hajsza…

 

A második különlegessége a kötetnek, hogy valóban az idegek harcáról szól. Simenon ugyanis elég hamar tálcán kínál fel az olvasónak két gyanúsítottat, majd a kettőt egyre változtatja. Ám azt, hogy mi is történt – úgy vélem –, ezúttal nem lehet kikövetkeztetni a bizonyítékokból: meg kell várnunk, amíg Maigret az idegek harcában felőrli a beszédkényszeres, mégis körmönfontan titkolózó gyilkost és valami olyan tettre kényszeríti, amivel az bizonyítékot szolgáltat önmaga ellen. A Maigret és a gyilkos közötti párbeszédeket úgy lehet olvasni, mintha pengeváltásokat néznénk egy párbajban, ahol az egyik fél kapkodó, zavarosan és átláthatatlanul taktikázó, kardjával hadonászó, ezért különösen veszélyes, a másik fél azonban lassú és megfontolt, szinte lomha és unalmas, s óvatosan rója köreit ellenfele körül, várva, hogy aztán lecsaphasson.

 

A harmadik érdekes dolog a regénnyel kapcsolatban, ami meglepetést okozhat bárkinek, a – már említett – erős Bűn és bűnhődés-párhuzam. Dosztojevszkij különleges „krimijében” eléri, hogy az ölést filozófiai síkon szemléljük, s a beszédkényszeres, önmarcangoló, önsorsrontó és kényelmes felsőbbrendűségét csak az utolsó pillanatban feladó Raszkolnyikovjával végül még azonosulni is képes lehet az olvasó, megértve őt, s remélve, hogy a vezeklés és a bűnhődés jobb emberré teszi majd. Ezzel szemben a Maigret és az idegek harca gyilkosa, aki sokban nagyon emlékeztet Raszkolnyikovra, egy más állásfoglalás szimbóluma lehet. Eszerint aki egyszer elindult az ölés útján, mégpedig olyan indítékokból, amilyenek a Bűn és bűnhődésben is szerepeltek, nem juthat máshová, mint a könyv utolsó fejezetében, a bitóra.

 

Az izgalmas történetért, a feszült párbeszédekért, s ezért a reflexív többletért is ajánlom a regényt mindenkinek, annak is, aki örül, hogy ismét új Maigret-regény került kiadásra, s annak is, aki egyszerűen csak jó olvasmányt keres. Megtalálta.

 

A szerző életrajza