Főkép

Amikor elolvastam a fülszöveget, amely azt ígérte, hogy a tévésorozatból (és a képregényből) ismerős sztori fordítottját, pontosabban szólva az események másik nézőpontból történő ismertetését kapom, azonmód egy klasszikus sztori jutott az eszembe. Egészen pontosan a dán királyfi környezetében sertepertélő páros, Rosencrantz és Guildenstern története, akik a drámával mit sem törődve próbálják megfejteni helyüket és szerepüket a mindenségben – és szemlátomást jól elvannak, míg meg nem halnak.

 

Valami effélére számítottam, amolyan „itt járt a hős, azt már tovább is állt” hangulatra, bár szerintem ebben a zombiverte világban nincsenek hősök. Ebben a kötetben például még azt sem egyszerű megállapítani, hogy ki a főszereplő. Kapásból azt mondom, hogy senki – legalábbis a szó hagyományos értelmében. Viszont ha onnan közelítem meg a dolgot, hogy a többieknél nagyobb teret (oldalszámot) kapó figurákat keresem, mert az író velük a többiknél hangsúlyosabban foglalkozik, akkor csak két-három emberre kell koncentrálnom. Ez persze kicsit csalás, mert a korábbi kötetekből ismerős Lilly Caul például érdemben semmit nem tesz hozzá a cselekményhez, szerepe mégis fontos, hiszen megpróbálja megértetni az olvasóval, mekkora kihívást jelent ebben a világban (amikor bármelyik pillanatban magunkra maradhatunk) új emberi kapcsolatokat kiépíteni, és milyen nehéz feldolgozni a hozzánk közelállók elvesztését.

 

Mivel értelmes elfoglaltság hiányában (a település nem önellátó, csak a környékbeli raktárakat fosztogatják) egyszerűen túl sok idő jut a gyászra és a merengésre, így a túlélők többsége poszttraumás stressz szindrómában „tölti” napjait, a pszichológusok pedig nem érnek rá, mert még mindig az első zombi páciensek motivációjával foglalkoznak. Persze vannak, akiknek nem okoz gondot a továbblépés, és különösebb lelki válság nélkül formálják az új világot. Ilyen figura a Kormányzó, aki a régi rendszerben biztosan valamelyik elmegyógyintézet rácsos ablaka mögül bámulna kifelé csinos kényszerzubbonyában, azonban a zombik újraírták a szokásokat, és a jelek szerint a város önjelölt vezetője olyan szolgáltatást nyújt, amire a polgároknak szüksége van (mint például a biztonságérzet). Beteg elméje azonban egyre furább dolgokat produkál, szóval csak idő kérdése, mikor borul ki a bili, és kényszeríti helyzetük újragondolására a lakosságot.

 

A törékeny nyugalmi állapotnak önhibájukon kívül a tévésorozatból (és a képregényből) jól ismert trió vet véget, felbukkanásuktól válik igazán izgalmassá a regény. Mondjuk az nem árt, ha ismerjük a sorozatot, ellenkező esetben úgy járunk, mint az egyszeri városlakó – miszerint ők hárman nem többek menekülteknél, akik valahogy eljutottak Woodbury biztonságos falai közé. Ilyenre volt már példa korábban, ettől még nem változik meg semmi…

 

Úgy gondolom, az egyik legnehezebb feladat könyvre átültetni egy alapvetően képi világot. Bonansinga annyival előnyösebb helyzetben volt, mint mondjuk a 47 ronin írója, hogy csak a cselekmény főbb pontjaihoz kellett tartania magát, mind a részletek, mind pedig a hézagok kitöltése terén szabad kezet kapott. Azt pedig már a korábbi kötetekben is „bebizonyította”, hogy tehetséges a gyomorforgató részek leírásában – ezekkel most sincs hiba, csak kiegészül oly mérvű szadizmussal, ami egyértelműen 18+ kategóriába sorolja a művet. Egyébként a feszültséget általában humorral szokás oldani – nos, ez most teljességgel hiányzik, helyette különféle durvulások váltják egymást, legfeljebb egy-egy bizarr jelenetre csodálkozunk rá olvasás közben. Ilyen például az, amikor egy anyuka reklamál a Kormányzónál, hogy az arénában látott „műsor” ártalmas a gyerekei lelki életére, miközben a zombik a falon túl sétálnak, és folyamatosan húsra vágynak…

 

A magyarul megjelent The Walking Dead könyvek közül eddig ez az epizód tetszett a legjobban: jól megírt, mozgalmas cselekmény, horrorisztikus jelenetek, kellőképpen bemutatott szereplők jellemzik – egyszóval könnyedén teljesíti a vele szemben támasztott elvárásaimat. Jellemző módon olvasás közben működésbe lépett a pavlovi reflexem, vagyis muszáj lesz kézbe vennem a képregényeket is, miközben várom a folytatást, elvégre mi másért lenne egyes sorszám a címben, ha nem azért, mert ennek a sztorinak itt még nincs vége.