Főkép

Hol húzódnak az emberiség korlátai? És az emberségé?

 

A 24. századra az emberiség megtelepedett az egész Naprendszerben. Terraformálták a Marsot, a Vénuszt, belakták a Merkúrt vagy épp a Szaturnusz holdjait – még az apró aszteroidákon is élnek emberek. A hihetetlen technikai fejlettségnek köszönhetően szinte mindenre képesek, amit elhatároznak: módosítják a DNS-t, számtalan különféle nemű ember létezik, az emberek élettartama jelentősen megnőtt, kisbolygóból űrállomást (sőt, terráriumokat) faragnak, bioszférát telepítenek meg lakhatatlannak tűnő kőzetplanétákon, még a mesterséges intelligencia kutatás is igen magas fokra jutott el. Azonban ez csak a látszat, a valóság közel sem ilyen fényes: a Mars annyira elszigetelődik, hogy szinte minden más hatalommal konfliktusba kerül, a Vénusz belső feszültsége globális problémákhoz vezet, kiaknázzák az összes fellelhető ritka fémet vagy gázt, ezáltal olyan mértékben fogynak az erőforrások, hogy a Föld komoly szegénységbe zuhan, és éles ellentét alakul ki az űrlakókkal szemben.

 

Ebben az ingerekben igen gazdag környezetben él a merkúri Swan is, aki az elmúlt éveket leginkább különböző terráriumok tervezésével, művészi projektekkel és saját teste tönkretételével töltötte, ám nagyanyja, Alex halálhíre mélyen megrázza. Terminátor örökké (a Merkúr forgásával együtt, mindig a napfelkelte előtt) mozgó városában azonban a temetési szertartás mellett olyan eseményekbe botlik, amire a legkevésbé sem számított: Alex ugyanis a Merkúr nevében komoly tárgyalásokat folytatott a környező hatalmakkal, többek között a bizonyos szintű mesterséges intelligenciával rendelkező kvantumszámítógépek, a kvabusok jelentős térhódításáról. Azonban halálával az eddigi személyes részvételét követelő kommunikációs hálózat összekuszálódik, és kénytelen Swan a helyébe lépni, ha szeretné folytatni nagyanyja megkezdett munkáit. Ezt persze közel sem nézi mindenki jó szemmel, ráadásul megismerkedik a titokzatos Wahrammal, akivel együtt olyan eseményeket fednek fel, ahol a tét az egész emberiség túlélése…

 

Kim Stanley Robinson azon alkotók közé tartozik, akik sokkal izgalmasabbnak találják a monumentális háttérvilág felépítését, annak minden részletének kidolgozását, hogy aztán feltehessék azokat a kérdéseket, amiket a koncepciójuk magukban rejt. Robinson odáig megy, hogy minden fejezet után kapunk egy rövid, egy-két oldalas metaszöveget („kivonatot” vagy „listát”), amelyeket látszólag kiragadott valamely nagyobb terjedelmű szövegből, de valójában csak további információ közlését teszik lehetővé. Nagyon tetszett például a sajátos Föld-felfogása: zavarba ejtő hitelességgel írta le, hogy mi történt a 21. század végén és a 22. század elején bekövetkező globális felmelegedés hatására. A tengerszint emelkedése és a természeti katasztrófák miatt milliók haltak meg, s miközben az emberiség próbált valamit tenni a megállíthatatlannak tűnő események ellen, gyakran még nagyobb szörnyűséget idéztek elő. A minimális stabilizálódás pedig pont elég volt arra, hogy meginduljon az űrdiaszpóra, amivel párhuzamosan elkezdhették a Föld újjáépítését a rendelkezésükre álló eszközökkel. Ám hiába él rengeteg ember a Földön kívül, akik próbálnának segíteni az otthonmaradtaknak, ha azok nem kérnek a segítségből. Vagy csak nem tudják, hogy szeretnék…

 

De ez csak a kezdet, Robinson nem áll meg itt: bemutatja az egész átalakult Naprendszert. A Merkúrt és a Nap körüli apró bolygókat, az őrületig menő rajongásukkal az életet és fényt adó csillag iránt, a főleg kínaiak és indiaiak lakta Vénuszt a terraformálási problémáikkal és belső konfliktusaikkal, az elszigetelt Marsot, aki hatalma megtartása érdekében bármit megtenne – és így tovább, egészen a kivájt aszteroidákig, az apró terráriumokig, ahol egyénileg megalkotott biológiai rendszerük miatt az élet számtalan formája kialakult, s amelyeknek csak részben célja a földi bioszféra megőrzése: néhány gyakorlatilag egy teljes értékű műalkotás. S akkor még nem beszéltünk az űrutazás gyakorlati megvalósításáról vagy épp a könyv fő cselekményszálát adó kvabusok létéről – Robinsonnál minden apró részlet a helyén van, miközben kutatja legfőbb kérdésére a választ: van határa az emberi fejlődésnek?

 

Ám nemcsak naprendszeri méretekben képes gondolkodni az amerikai szerző, de élesen mutat rá az emberek személyében bekövetkező változásokra is. Főleg a még űrlakó mércével mérve sem átlagos Swannál szembetűnő mindez: nemcsak hogy beépített az agyába egy kvabust, de pacsirta idegsejtek is rejtőznek koponyájában, és akkor még nem is szóltam az általa megevett baktériumokról, amelyekről senki nem tudja, hogy valójában milyen hatással is vannak a szervezetére. Meddig beszélhetünk még emberről? – teszi fel a kérdést szinte Robinson maga is, amikor mondjuk a nemek variációiról (a „megszokott” férfi-nő páros mellett léteznek androgünök, günadromorfok, hermafroditák, eunuchok, méhesférfiak és még ki tudja milyen kombinációk) beszél, hiszen a DNS és a gének ilyen fokú módosítása előbb-utóbb mindenképpen előidéz olyan változásokat, amelyeket már nem biztos, hogy emberinek tarthatunk…

 

Mégis, csodálatos figyelni, ahogy két űrlakó (még csak nemüket sem merem leírni, annyira nem egyértelmű) megismeri a szerelmet: Robinson a fantasztikumban közel sem mindennapi finomsággal beszél a két eltérő ember érzéseiről, akik az űrlakókra általánosan jellemző érzelmi zűrzavarban hirtelen egymásra találnak. Üröm az örömben, hogy a fordítás sajnos hagy némi kívánnivalót maga után (cserébe a borító lenyűgöző), és úgy tűnik, mintha menet közben a lényegi cselekmény elsikkadna: a fő rejtélyek megoldása nem különösebben meggyőző, legalábbis közel sem annyira, mint az általa felvázolt jövőkép (ami egyébként csak első ránézésre optimista, valójában közel sem biztos, hogy szeretnénk ilyen jövőben élni). Kicsit olyan érzésem van, mintha Robinson maga is úgy gondolta volna, hogy mindez csak másodlagos egy ilyen volumenű regénynél, és neki elég csak a keretet megadnia. Tulajdonképpen lehet, hogy igaza is van…