Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de én azt szeretem, ha időről időre olyan olvasnivaló akad a kezembe, ami „kilóg” a megszokott kedvenceim közül, és az átlagnál jobban igénybe veszi a szellemi kapacitásomat, egyszóval valódi kihívást jelent.

 

„– A mesterséges ideghálózatok körvonalaiban a pszichológiai tér megfelelőjét hozták létre. – Flattery megállt, tekintetét sebtében végigjáratta a nagy műszerfalon, aztán ismét a képernyőre és Bickelre összpontosította a figyelmét. – Mondhatjuk, hogy a tesztimpulzusok többé-kevésbé hasonlítanak a – Prudence kifejezésével élve, beágyazó térnek nevezett régióval közel azonos – pszichológiai térbe érkező érzékadatokkal. Tetszik a pókhálóra fröcskölt tinta analógiája. Ám hatalmas a különbség a fizikai tér és a pszichológiai tér között. Egy fizikai téren átmenő jelent időzíthetünk, megismételhetünk, és két azonos eredményt kapunk. Bármely eltérés egyenesen arányos lesz a távolsággal. A pszichológiai tér viszont, na, az egy egészen más téma. Abban az idő a hangulattól függhet. Mi a hangulat, John? A mostani és a korábbi hasonló élmények egybevetése? Az impulzusidőd a pszichológiai térben sokkal több változó függvénye lesz, mint a fizikai térben.”

 

Remélem, a könyvből kiemelt fenti idézet kellőképpen bemutatja, mennyire fura „valami” Frank Herbert regénye. Aki űroperára, ne adj isten, a Dűne ciklushoz hasonló sci-fire áhítozik, az már az első pár fejezet után szembesül a valósággal, miszerint a cselekmény ebben az esetben teljesen másodlagos, a lényeg a tudományos gondolkodásmódon, az ebből következő vitákon van.

 

A regény meglepően kevés szereplőjének ugyanis nem kisebb feladatot kell végrehajtania – a ki tudja mikori jövőben –, miközben a Holdról elindulva utaznak a Tau Ceti egyetlen lakható bolygója felé, mint a Mesterséges Intelligencia megalkotását. Nem unalomból választják ezt a foglalatosságot, hanem egy kritikus meghibásodásnak köszönhetően egyszerűen nincs más lehetőségük, ha életben akarnak maradni. Szerencséjükre rendelkeznek a megfelelő alaptudással, de ez a feladat alsó hangon sem négy emberre méretezett, a határidőről már nem is szólva. A könyv nagyobbik része arról szól, miként igyekeznek összehangolni az elméletet és a gyakorlatot, és kitalálni azt, ami korábban még senkinek sem sikerült.

 

Pár nap múltán másodlagos kérdéssé válik a megvalósítás technikai kivitelezésének problémája. Az ugyanis hamar kiderül, hogy azzal nem mennek semmire, ha kitalálják, milyen sorrendben kötik össze a kábeleket, a memóriákat, miközben azt sem tudják, mi az a „tudat”. Ezzel az egész történet új dimenziót kap, hiszen ettől kezdve már nem csak a tudományos kérdésekre kell választ adnia a négyesnek, hanem spirituális, illetve nem kézzelfogható fogalmakat kell használható (megépíthető) módon meghatározniuk. Amelyek persze elválaszthatatlanok a morális kérdésektől…

 

Mi a tudat? Mennyire fontosak az emlékek? Az MI-nek lehet saját akarata, vagy csak egy „feltuningolt” számítógépet kell építeni? Mennyire érvényesülnek benne az ösztönök? Rendelkezik majd egyáltalán ösztönökkel? Mik az érzelmek? Vajon azok beprogramozhatóak egy gépbe? Szeretni fog bennünket? Hogyan lehet egy ilyen szupermasinát váratlan helyzetekre felkészíteni? Legyenek véletlenszerű hibák a programban? Rengeteg kérdés, amelyekre így vagy úgy, de választ kell találniuk az MI megteremtőinek, akik egyébként klónok, így maguk is teremtett lénynek számítanak – a szerző bizony nem nélkülözte az iróniát.

 

Bár Herbert nagyjából ötven évvel korábban írta ezt a regényt, a műszaki részek elavultsága csak kismértékben csökkenti a könyv élvezeti értékét. Persze fura, hogy az eredményeket papíron adja ki a számítógép (miközben használnak kijelzőket), de mivel a szerző többnyire nem megy bele a részletekbe, ez még nem teszi olvashatatlanná a szöveget. Mivel úgy gondolom, hozzám hasonlóan az olvasók többsége amúgy sem űrpilótaként tölti majd a következő évtizedeket, igazából nem hiányzik a részletesebb magyarázat: az űrhajó megy, a legénység többsége hibernálva múlatja az időt, a kommunikáció nem rádióhullámokkal történik. Alapos műszaki leírás helyett kapunk tudományos vitákat, némi módszertant, vallási fejtegetést – egyszóval mindent, amit az utóbbi pár évszázad technikai fejlődésének köszönhetünk.

 

Az Úti cél: ismeretlen igazi embert próbáló kötet, ezért azoknak semmiképp sem javaslom, akik csak most kezdenek el ismerkedni a műfajjal. Ellenben az arany- vagy ezüstkor kedvelőinek, a klasszikus sci-fi rajongóinak csemege lehet a könyv – feltéve, ha kellő elszántsággal bírnak, és nem restek időnként megállni, és végiggondolni a leírtakat.