Főkép

1855 júniusa. A Krím-félsziget egyik legjelentősebb kikötővárosában, Szevasztopolban dúl a háború. Az orosz kézen lévő várost hosszú hónapokig brit, francia és török csapatok ostromolják, azonban megelégelve az elhúzódó harcokat, új fegyvert vetnek be a kétségbeesett nyugati hatalmak: az antijég-bombát. A várost gyakorlatilag elsöpri a bomba hatása, ezrek halnak és még többen sebesülnek meg. De mi is ez az antijég-bomba? Sir Josiah Traveller elképesztő találmánya, a Brit Birodalom legnagyobb fegyvere az európai béke fenntartására. Ugyanis a Déli-sarkon a felfedezők egy elképesztő anyagot találtak, ami jégbe fagyva, fagypont alatti hőmérsékleten ártalmatlan, azonban melegítés hatására százszor nagyobbat robban, mint a dinamit – ez az antijég, ami felfedezése után forradalmasítja a korszak iparát. Bár csak véges, nem is túl nagy mennyiség áll a britek rendelkezésére, a technika szolgálatába állítják: segítségével vasutakat hoznak létre, s még ki tudja, hányféle és fajta gépet találnak fel.

 

Ned Vicars-nak viszont vajmi kevés lehetősége van, hogy mindezt megcsodálja. Egyszerű aktatologatóként tevékenykedik, azonban 1870-ben, amikor a porosz küldöttség a Brit Birodalomba látogat, őt rendelik ki, hogy kalauzolja Bismarckot és társait. A feladata során találkozik Travellerrel, és megismerkedik George Holden újságíróval is, akivel néhány héttel később együtt mennek a legújabb szédítő gépezet, a Prince Albert felavatására. Újfent összefutnak Sir Josiah-val, aki meginvitálja őket a repülő hajójának fedélzetére. Traveller inasával együtt négyen, szivarfüstbe burkolózva, és brandy-t kortyolgatva várják a Prince Albert indulásának pillanatát, amikor is hirtelen arra lesznek figyelmesek, hogy a saját hajójuk is mozgásba lendült. Nem tudnak kijutni a kabinból, valaki azonban elindította a hajót, amit eredetileg arra terveztek, hogy az űrben is tudjon haladni…

 

Jules Verne kicsit ódivatú manapság. Jellemzően fiatalok, főleg a kalandok és tudományok iránt érdeklődő tizenévesek kezébe szeretjük adni a műveit, melyeken az eltelt száz-százötven év meglehetősen rajta hagyta a nyomát. Ez nem jelenti azt, hogy rosszak lennének a regényei, csupán átalakultak a közönség igényei, és a science fiction térhódítása óta viszonylag nehéz igazán hitelesnek tekinteni az ágyúgolyóban utazó emberek történetét – még jó, hogy ez az ifjakat nem szokta zavarni, és ők még át tudják élni azt a hamisítatlan és bájos szórakozást, amit Verne könyvei jelentenek. De hogy miért a francia szerzőről emlékezek meg, amikor Stephen Baxter Antijég című könyvéről kellene írnom? Mert úgy tűnik, mintha Baxterben maga Verne támadt volna fel.

 

Ez persze így erős túlzás, ám akárhogy is legyen, az Antijég szinte tökéletes tisztelgés Verne (és szellemisége) előtt – annak minden előnyével és hátrányával. Kezdjük talán az utóbbival, ugyanis abból van kevesebb: egyrészt nem szabad komoly tudományos igénnyel közelíteni a regényhez, mert félő, hogy a végén még valamibe belekötne az olvasó, s azzal jelentősen romlana az élmény. Másrészt pedig túl kell lendülni a cselekmény alapkoncepcióján, miszerint lényegében azt vizsgálja Baxter, hogyan alakult volna a történelem, ha az atomenergiát (és vele együtt az atombombát) jóval hamarabb fedezték volna fel, csak modern tudomány (vagy akár antianyag) helyett antijégről mesél, egy nem túl bonyolult kerettörténetet kreálva a képzelt anyag köré.

 

Ezen túl viszont egy varázslatosan szórakoztató kalandot olvashatunk, amely történetesen egy izgalmas alternatív ipari forradalom alatt játszódik. Baxter érdekesen mutatja be, ahogy gőzgépek teljesen másként jönnek létre: nála ugyanis nem fa vagy szén szolgáltatja a szükséges energiát, hanem az antijég, amiből már néhány apró darabka is hatalmas erővel rendelkezik. Viszont ugyanezen indoknál fogva fegyverként is tökéletesen „használható”, s bár ez a szál kissé súlytalan lett, nagyszerűen vezeti elő a XX. század hidegháborús, atomfegyveres konfliktusait az eggyel korábbi században, ezzel egy kicsit komolyabb élt is csempészve az egyébként könnyednek tűnő történetbe. Nem mintha azzal bármiféle probléma lenne: Vicars és társainak „túrája” kedvesen mosolyogtató, amikor szükség van rá; máskor meg inkább feszültségben gazdag és izgalmas, miközben a viktoriánus környezet (a maga zavarba ejtően erős brit patriotizmusával) kellemes színezetet biztosít hozzá.

 

Úgyhogy bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki vevő egy kis Verne nyomdokain járó kalandregényre ebben a steampunk, alternatívnak tűnő világban. Nem szabad tőle olyasmit várni, hogy megújítja a zsánert, netalán új árnyalatokat kölcsönöz a divatos „gőzös” regényeknek, ellenben minden ízében kellemes szórakozást nyújt, ráadásul megidéz egy olyan klasszikusnak is tekinthető szellemiséget, amely nem csupán mindenkit a saját fiatalkorára emlékezeti, de egyben vissza is visz abba a korba, amikor a tudomány és a technika még mindenki számára csodálatosan izgalmas világnak tűnt, s amikor valójában mindenki űrhajós, felfedező vagy kalandor szeretett volna lenni. Mert hát mi lehetne annál jobb foglalkozás, mint megcsodálni az űr végtelenségét?