Főkép

Kémregényt írni szélsőséges hitelességgel szinte lehetetlen, fikcionális hiteltelenséggel pedig nem érdemes. Az utóbbi esete azért roppant veszélyes, mert az olvasó úgyis hinni fog (hinni akar) benne, előbbi pedig csakis kivételes esetekben lehet a maga teljességében papírra kívánkozó, hiszen a valóság szinte sohasem képes 100%-ig lefedni a „szórakoztatás” dramaturgiáját. Tehát nagyon kell ügyelni a valóságmutatók optimális felhasználására, miközben a valótlanság-összetevőket matematikai pontossággal kell az egyenletbe illeszteni. A történetnek teljességgel igazolható kulisszák között kell megjelennie, a karaktereknek és motivációknak együtt kell állniuk az igazolható társadalmi-, politikai- és gazdasági vetületekkel, a cselekményszálaknak pedig követniük kell a műfaj viszonylag merevnek tekinthető struktúráját. Másként jobbára működésképtelenné válik a kémregény, lévén eredeti természete, fogódzói és logikai rendje egyszerűen diszfunkcionálissá lesznek. Ezen irodalmi zsánerhez ideális esetben szerzői hitelesség is szükségeltetik, éppen ezért bátor vállalkozás – miközben a másik oldalról pedig kitüntető kihívás. A mérlegelést a megvalósítás előtt mindenkinek magának kell elvégeznie, utólagos felmentés kérésére nem adódik lehetőség. Mert az olvasó – a legszélesebb döntési „jogkör” felhatalmazásának erejével – így vagy úgy, de ítélni fog. Éppen ezért Benkő László regényével sem tehet másképp.

 

Nem tehet másképp, mint hogy Benkő Lászlót egyöntetű felkiáltással a John le Carré, Ian Fleming, vagy mondjuk Tom Clancy képviselte zártkörű társaság tagjai közé szavazza. Mert a Drezdai emberünk egész egyszerűen a kémregények minden jelentős követelményének eleget tesz, ráadásul olyan stílussal és atmoszférával felruházva, amelyek teljességgel kimerítik a műfaj tanító, érdeklődést felkeltő és szórakoztató célkitűzéseinek szigorú értékrendszerét. Benkő Lászlót – jócskán túl negyedszáz regényen – már nem túlzottan illik bemutatni, a győri író-tanár egyszerre hiteles, tudományos mélységű és nem utolsósorban olvasói népszerűségnek örvendő munkásságának legsokatmondóbb elismerése, hogy a 2013 júniusában megalakult Történelmiregény-írók Társaságának Egyesülete az egyik alelnökének választotta. Regényei – történelmi időszaktól és műfajtól függetlenül – legtöbbször olyan emberekről vagy családokról szólnak, akik az adott korban kénytelenek a túlélés érdekében alkalmazkodni, ezáltal fejlődni, vagy éppen káros jellemvonásaikat levetkőzve magasabb szintre lépni. Az egyéni sorsok mellett előszeretettel mutatja meg a kort, annak mozgatóit, politikáját és összefüggéseit is. A Drezdai emberünk témában és korban – A spanyol grófnővel együtt – (valamelyest) új, és az olvasó számára annak kézzelfogható közelmúltja miatt a velejéig hatásos.

 

A Drezdai emberünk az 1985 és 1991 közötti, politikailag egyszerre enyhülő és szigorodó érát öleli fel, ahol a hírszerzés, az elhárítás és a szervezett bűnözés összefonódásai állnak a középpontban. A szovjet hatalom és befolyásolás kelet-európai bomlása idején a nyugati hírszerzés fokozott figyelemmel próbál résen lenni az irányvonalak mozdulásainak követése terén, miközben kísérletet tesz az egyre inkább komolyodó fegyvercsempészet mögött álló hatalmak kilétének kiderítésére. Mindezzel egyidőben – bár a hazai politikai helyzet a puccs felmerüléséig fokozódik – a KGB folytatja a nyugat figyelését, ám kénytelen az NDK puhuló kormányzati törekvéseinek is gátat szabni. A sokszálú játszma mindegyik fél részéről intenzív paranoiát szül, a rendszerváltás előszele által megcsapott ügynökségek a lehető legnagyobb előnyt szeretnék a saját hasznukra fordítani. Az ellenirányú, viharokká fokozódó szelek középpontjában a szovjet Pável Mihejev fut be az évek alatt egyre és egyre magasabb karriert – először egy drezdai, majd hazai „kiküldetés” során –, csak azzal nincs tisztában, hogy a háttérben zajló játszmák sakkbábujaként tevékenykedik. A nyugatiak részéről a csodaszép Cornelia Dietrich (fedőneve: Darázs) a kulcs Pável szívéhez és az általa nyíló ajtókhoz egyaránt: a férfi a KGB részére szervezi be a tudtán kívüli ellenséges kémet.

 

Közben a Szovjetunió irányítása lassan, de biztosan átcsúszni látszik a helyi, maffiával összefonódó oligarchák kezébe. Az uráli hadiipari körzet – ahová a fegyvercsempészet szálai vezetnek – szemet szúró gazdagsága mögött Mihejev patrónusa, Szmirnov tábornok terpeszkedik, a gyengébb-erősebb szálak végül mind itt találkoznak. S ahogyan a német titkosszolgálat ügynökei (Darázs és a még előtte is titkolt kilétű Anker) utolsó küldetésüket hajtják végre a szovjet puskaporos, illetve atomtöltetű hordón, Pável Mihejevnek végérvényesen oldalt kell választania: a tisztesség és a becsületes változások, vagy pedig a tisztességtelenség és a becstelen konzerválódás térfelére helyezkedik-e. Benkő László regénye hihetetlen megszerkesztettséggel és összeszedettséggel hajt fejet a kémek elkötelezett tevékenysége előtt, akik bár többnyire ellentétes hatalmaknak dolgoznak (vagy ki tudja…), mégis mintha rokonsági szálak fűznék őket egymáshoz. A titkosügynökök parancskövetési hajlandósága azt feltételeztetheti a kívülállóban, hogy érzelmektől, jószándéktól és egészében véve humánumtól mentes emberekről van szó, holott ez csupán pontosan az a látszat, amelyet kifelé mutatnak. Maguk a személyek odabent, mélyen talán még – a katarzis lehetőségétől megfosztva – differenciáltabban és intenzívebben is éreznek, emiatt lesz alakjuk az ábrázolt szemszögből végtelenül tragikus.

 

Benkő László regényében rettentően erős a háttérábrázolás, a környezetrajz; a tőle megszokott precizitáshoz hűen részletekbe menően írja le a kort, az embereket és a cselekményeket. A Drezdai emberünk történetvezetésének roppant módon jól áll az olvasó szemében dinamikai egyensúlytalanságként lecsapódó időléptékek és időugrások rendszere. A nagyjából hat évet felölelő teljes cselekmény komplexitása gyakorlatilag szöveti szinten tárja elénk ezt a csekély intervallumúnak tűnő történelmi szakaszt, amelynek súlya ugyanakkor döbbenetes hatással volt a(z el)következő jövő évtizedeire. A könyv sodró ereje egy pillanatnyi szusszanást sem engedélyez, a hidegháború végének atmoszférája az olvasót a kémek felvértezte gyanakvással szegezi a lapokhoz, és szinte félünk felpillantani az oldalakról, nehogy éppen akkor maradjunk le a megfigyelt, megfigyelendő célszemély árulkodó lépéseiről. Írásmódjának és távolságtartó, ugyanakkor rokonszenvet ébresztő stílusának valóban sikerül elérnie, hogy Benkő Lászlót vita nélkül a korábbi bekezdésben tárgyalt, világhírű társaság tagjai közé sorolhassuk. A Drezdai emberünk borzongatóan éles olvasmányélményt nyújt, amelynek erejével a másik (ellenséges) oldal beszervezésre irányuló kísérletei könnyűszerrel elháríthatók. Nincs mese, Pável Mihejev és Cornelia Dietrich története után a világ egyetlen pénznemének bármekkora összegéért sem árulnánk el Benkő Lászlót!