Főkép

Tetszetős gyorsasággal jelent meg a soron következő Q-ügyosztály kötet, amelyben tovább folytatódik Carl Monck élete, olyan fontos elemekkel, mint például érlelődő románca a csábos Monával, lassan szappanoperává fajuló, válás előtt álló házassága – és akkor még nem beszéltünk azokról, akikkel egy fedél alatt lakik. Nem is értem, hogy képes olyan színvonalú munkát végezni a rendőrségen, amikor ilyen a családi háttere. Márpedig a nemzetközi helyzet fokozódik, 2010. novemberében két olyan ügyben lesz érintett, amelyeknek semmi köze sincs a csoportjához. Egyrészt ismét előkerül a szögbelövős ügy, amiben annak idején barátja lebénult, másrészt egy régi kolléga feleségét éri brutális támadás. Mire kettőt pislantanánk, már olyan következményekkel kell szembenéznie, amelyekkel egészségesen sem lenne egyszerű, de így, influenzától legyöngülve...

 

És ha mindez nem lenne elegendő, a Q-ügyosztály kap egy halom döglött aktát, köszönhetően a múltban elért sikereiknek. Mire Carl bármit mondhatna ez utóbbi fejleményre, munkatársai már neki is látnak az egyik megoldatlan esetnek. Azt főszereplőnknek is el kell ismernie, hogy Rita Nielsen eltűnése elég különös, és minél jobban beleássák magukat az aktába, annál erősebbé válik az a meggyőződésük, hogy a hölgy nem világgá ment, hanem gyilkosság áldozata lett. Pár nappal később további négy-öt eltűnésre is rábukkannak, amelyek ránézésre az eredeti ügyhöz kapcsolódnak.

 

Jussi Adler-Olsen nem aprózza el, az eddig leírtak mellett még arra is jutott ideje, hogy Carl két társával is behatóbban foglalkozzon. Honnan jött Assad? Mit csinált korábban? Minek köszönhetőek Rose különféle személyiségei? Tényleg agybeteg, vagy más van a háttérben?

 

Menet közben több alkalommal is úgy éreztem, hogy Adler-Olsen játszik velem, direkt irányítja a figyelmemet erre vagy arra, de mindig csak azért, hogy az orromnál fogva vezessen. Ezen túl viszont természetesen most sem maradhattak el Assad és a dán nyelv érthetetlensége miatti párbeszédek. Ezek egy része mulatságos, egy része pedig inkább csak azt erősíti, hogy milyen nehéz egy teljesen más kultúrából érkezettnek az elsőre logikátlan mondásokat, szófordulatokat megértenie. Aztán persze a fagyi néha visszanyal, hiszen amikor Assad arab közmondásokkal példálózik, a többiek csak lesnek, és nem értik, mit akar mondani.

 

A 64-es betegnapló – akárcsak a szerző korábbi művei – gyakorlatilag letehetetlen: a különféle idősíkok váltakozása olyan dinamikát ad a történetnek, hogy az olvasó késztetést érez arra, hogy egyszuszra a végére érjen. Hozza a kötelező skandináv elemeket (magánélet, csoportmunka, egy nyomozó a középpontban), amit jól kiegészít az utoljára a Millennium-trilógiában látott társadalmi kérdésfelvetés. S nem utolsó sorban a remekült kitalált bűnügy, ami az utolsó oldalakon is képes meglepetést okozni. Nem tudom, hogyan lehet ezt tovább fokozni, de remélem, a következő kötetben kiderül.