Főkép

Reménytelenség. Szex. Gyilkosság. Drog. Gyémánt. Erőszak. Üdvözlök mindenkit (újra) Cormac McCarthy világában.

 

Ezúttal annyiban van szerencsénk (mármint nekünk, az életet még nem teljes sötétségben látó, olykor reménykedő és boldog olvasóknak), hogy „csupán” 180 oldalt kaptunk McCarthy pokoljárásából, nem mondjuk ötszázat. Ráadásul azt is forgatókönyv formájában, márpedig némi narrálással ellátott dialógusokban csak nem tud az amerikai szerző a kilátástalanság legmélyebb sötétségébe lökni – merülhetne fel, mint valami reménykedő fohász, csakhogy természetesen ez még véletlenül sincs így. A rövid helyszín- és cselekményleírások mellett az olykor zavarba ejtően vicces, máskor inkább kellemetlenül nehéz párbeszédek bár látszólag nem visszhangzanak bennünk olyan elemi erővel, azért ugyanúgy a súlyos döntések, a rémisztő helyzetek, a mélyen (vagy épp felszínesen?) emberi érzelmek világában találjuk magunkat. Ahova alámerülni közel sem olyan örömteli dolog.

 

A jogász szeretne némi pénzt keresni, már csak azért is, hogy a méregdrága gyémántgyűrűvel eljegyzett menyasszonya boldog legyen. Ezzel önmagában még nincs is semmi baj, sokan vannak így ezzel – azonban a mi jogászunk drogcsempészési ügyletbe fog. Szeretné a Mexikóból származó drogot Reinerrel és Wesreay-jel, két társával együtt az Egyesült Államokba hozni, amit aztán ott feltehetően igen sokért továbbadna. Azonban, ahogy az lenni szokott, semmi sem úgy történik, ahogy kellene: az egyszerű véletlenek és a riválisok épp úgy fenyegetik, mint a mohóság és a kapzsiság démona.

 

Ha egy forgatókönyvet film nélkül kezdünk el olvasni, máris erős hendikeppel indulunk, mintha ugyanezt a filmet mondjuk hang nélkül néznénk meg: lehetséges, de mégis erősen megkérdőjelezhető döntés. Valahogy mégis kimaradt A jogász filmváltozata (pedig Ridley Scott rendezői és Hollywood neves sztárjainak színészi képességeiben eléggé bízok), de kissé váratlan módon mégsem éreztem azt, hogy nagy hátrányban lennék. Nem hiányzott ugyanis a közvetlen vizuális hatás, nem hiányzott Michael Fassbender búskomor nézése vagy az aláfestő zene dallama, Cormac McCarthy mindenféle segítség, minden hatásvadásznak vagy manipulatívnak tetsző eszköz nélkül, csupán a párbeszédek kérlelhetetlen sorával letaszít az emberi természet alapjaihoz.

 

Figuráinak szájába olyan súlyos és nehéz mondatokat ad egy egyszerű telefonbeszélgetés közben is, hogy muszáj pillanatokra abbahagyni a kötet olvasását, s visszatérni ahhoz a sorhoz – azt ugyan nem tudom, hogy ez miként érvényesül a mozivásznon, szövegként olvasva azonban a legmélyebbre hatol. A lényegi cselekmény, a könnyen áttekinthető eseménysorozat hiánya vagy a kuszának tűnő dramaturgia csak még inkább eltávolítja a művet a mindennapitól, legyen szó akár a prózáról, akár mozgóképről. Én meg kicsit feszengek itt, hogy látatlanban próbálom értékelni a filmet, de nem sikerül elvonatkoztatni attól, hogy forgatókönyvként mondhatni a vászonra tervezte McCarthy ezeket a jeleneteket, bennem viszont folyton folyvást megkérdőjeleződik, hogy mennyire működhet. Mert ugyanolyan könnyen lehet elrontani, mint amilyen „egyszerűen” mesterművet alkotni – már csak ezért is meg kell nézni.

 

Nem szeretném az eddigi döbbenetesen erős McCarthy-életmű fényében értékelni A jogászt, mert több és kevesebb is annál. Kevesebb, hiszen jóval kevesebb lehetősége van a szerzőnek, hogy kibontakozhasson: a kevés narráció éppen ahhoz elég, hogy a történéseket bemutassa, de komor leírásokra, hangulatfestő elemekre már (műfajából következően egyébként érthető módon) nincs lehetőség. Azonban több is, hiszen tökéletesen megmutatja, hogy mire képes csupán párbeszédek segítségével egy zseniális író: nos, valójában mindenre. Ennél bővebb jellemzés pedig, azt hiszem, nem is szükséges.