Főkép

A könyv borítóján már messziről virít a plecsni: 2009-ben megkapta az Alternatív Orange-díjat. A díjról annyit érdemes tudni (amellett, hogy a telefontársaság után 2014-től már a Baileys a fő támogató), hogy kizárólag olyan írónők kaphatják, akik angol nyelven írnak, és az Egyesült Királyságban jelent meg a kötetük. Valahol itt kezdtem gyanakodni, hogy ez nem egy posztkoloniális irodalmi szöveg lesz, mint ahogy azt előzetesen feltételeztem, noha a cím és a borító alapján ezt vártam volna. A cselekmény ugyan a rabszolgaságról és a felszabadulásról szól, ám ez egy furcsa, kifordított világ, ahol a mi lett volna, ha? játssza a főszerepet. És a tanulság sajnos az, hogy semmi sem változna: az emberi kegyetlenség nem függ a bőrszíntől.  

 

A történet középpontjában Doris Scagglethorpe áll, akit elrabolnak és rabszolgasorba kényszerítenek. Eddig még semmi különleges sincs a történetben, ezt már sokan megírták korábban is. Ám itt jön a csavar: minden pont fordítva van. A fehérek a leigázható és eladható „áruk”, a feketék pedig a gyarmatosítók, akik egy kegyetlen szelektálási folyamat végén a legerősebbeket busás haszonnal értékesítik Ófrikában. Doris gyermekkora hamar véget ér, a hosszú hajóút alatt felnőtté kell válnia, hogy szembenézhessen a sorsával. Sokat gondol a családjára (szüleire és három lánytestvérére), akik a Montague-birtokon, egy káposztaültetvényen élnek, és csak az tartja benne a lelket, hogy egy szép napon hazaszökhet hozzájuk. Pedig nincs annyira kiszolgáltatott helyzetben, mint a legtöbb sorstársa, s mivel gyorsan tanul, irodai munkára osztják be: könyvelő lesz. Hosszas előkészületek után mégis sikerül megvalósítania a tervét, de hamarosan elfogják, megkorbácsolják, és büntetésként egy cukornádültetvényre viszik, ahol belekóstolhat a pheheerek igazi mindennapjaiba. Habár új otthonában barátokra lel, a szolgák között pedig felismeri az egyik testvérérét, a kegyetlen igazság az, hogy hiába ért volna haza, nem sokkal az ő elrablása után a családját is elhurcolták. Bár a korábbi álma semmivé foszlik, a szabadság iránti vágyáról képtelen elmondani. Másodszor is nekiindul hát, hogy szabad emberként élhessen…

 

Két elbeszélője van a cselekménynek: Doris (új nevén Omorenomwara) és az ültetvényes Bwana váltja egymást a narrátor szerepében, akik gyakorta visszaemlékeznek a múltjukra, így részletesebben megismerhetjük például a főszereplő kislánykorát is. Az idő és az ide-oda ugrálás kulcsfontosságú a regényben: Bernardine Evaristo nem csak a bőrszíneket és a kontinenseket cseréli fel, hanem az idősíkokat is összekeveri kicsit, s míg az egyik világban még a középkorban vagyunk (káposztatermelő, uradalmi rendszer), addig a „fejlett”, rabszolgatartó társadalomban van metró, internet, bevásárlóközpont, de közben a vezetők ágyékkötőben járnak és kagylóval fizetnek. Ez a kettősség teremthetett volna egy sémáktól mentes új világot, de a szerző nem tudott (vagy nem mert) a biztonságos keretektől eltávolodni – bennem maradt is egy kis hiányérzet emiatt, egy kidolgozottabb, részletgazdagabb miliőt vártam volna az ügyes alapötlet következtében.

 

Boda András fordítása zseniális, nagyon érzékletesen ültette át magyarra ezt a különleges történetet – az alacsonyabb sorban élő, tanulatlan rabszolgák nyelvében az egyszerűség és az agresszió megjelenése lényegében hibátlan. A kötet a rabszolgaság embertelenségére próbálja felhívni a figyelmet, ami sajnos a mai napig egy virágzó üzlet. Az alapötlet izgalmas, a karakterek életszerűek, de a cselekmény a kötet végére kissé ellaposodik. Szerencsére egy-egy új szereplő felbukkanása megmenti a helyzetet, a cukornádültetvényen dolgozók életéről ugyanis színesebben mesél a szerző. Ugyan ifjúsági kategóriában nyert díjat, és némi kiforratlanság tényleg érződik benne, nem csak tizenéveseknek ajánlom.