Főkép

Clark Ashton Smith nevével először 1995-ben találkoztam, a Rúna magazinban megjelent, „Természetfeletti rettenet az irodalomban" című esszében, melyet Smith barátja és alkotótársa, H. P. Lovecraft írt. Ha nincs ez a barátság, talán nem is emlékezne rá senki, pedig Lovecraft nem túlzott, valóban minden idők egyik legkiválóbb gótikus/természetfölötti írójáról van szó.

 

Mindketten a `30-as években alkottak, a ponyva- avagy pulp-magazinok fénykorában. Minderről, valamint Smith írásainak hátteréről két remek esszé is olvasható ebben a kötetben, a szerkesztő, Kornya Zsolt, illetve Molnár András tollából. Csupán annyi háttérinfót tennék még itt közzé, hogy noha Smith több különféle novella ciklust is írt, ő alapvetően költőnek tartotta magát. És ez meg is látszik gyakran cirkalmas fogalmazásán, a ponyvairodalom átlagához mérten messze gazdagabb szókincsre épülő szövegein.

 

A Gonosz mesék a jobbára középkori és teljesen képzeletbeli francia tartományban, Averoigne-ban játszódó történeteket gyűjti egybe, ahogy a MesterMűvek / klasszikusok sorozatban megszokhattuk, számos érdekességgel, meg nem valósított szinopszissal, szövegvariánssal, sőt, költeménnyel dúsítva. Természetesen Kornya mester minden egyes novella elé beszúrt magyarázatai is itt vannak. Ezek mind gazdagítják az élményt és segítik a megértést, arról nem beszélve, hogy Kornya Zsolt elárulja, s nem is tagadja, hogy Smith mekkora kedvence – bizony, Raoul Renier írásainak sötét hangulatában és kifinomultságában ott visszhangzik Averoigne megéneklőjének hangja is.

 

Smith felvonultat egy halom olyan toposzt, amit az ember a sötét középkorhoz társít, hovatovább klisésnek is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy mindezt jóval azelőtt tette, hogy az utóbbi évtizedek minden témát kiszipolyozó, soha korábban nem látott könyves dömpingje beindult. De Smith írásait a maga korában sem kimondottan ötleteinek eredetisége tette kimagaslóvá – ahogy Kornya is megjegyzi, nem feltétlenül az egyedi megoldások teszik a jó írót, sokszor sokkal inkább az, hogy a meglévő gyökereiből táplálkozva mit tud felépíteni. Smith legfőbb erőssége valóban a nyelvezete, és az azzal kialakított hangulat, atmoszféra volt.

 

A történetekben gyakran kap szerepet valami szép nő. Smith bolondja volt a nőknek, de sosem nősült meg (amit sokan nyilván épp az épeszűség jelének vélnének), és kortársaihoz mérten messze bátrabban, egyszersmind árnyaltabban használta a szerelem és erotika elemeit (gyakran kiváltva a ponyva magazinok szerkesztőinek elutasítását). Szintén gyakori szereplői novelláinak különféle szerzetesek, egyházi személyek, akik jellemzően nem tudnak mit kezdeni a rendre felbukkanó természetfelettivel, legyen az bár boszorkányságot űző ember, netán olyan lény, mely beillik Lovecraft világába is. A cselekmény ritkán tudja meglepni a mai, tapasztaltabb olvasót, bár akad néhány nem várt fordulat, viszont rendkívül erős, átható, magával ragadó hangulata van a legtöbb írásnak. Az ódon romok, a fáklyalángtól kormozott falú kolostorok, az erdőségek, melyekben nappal is éji sötét honol s óvilági, kereszténység előtti gonosz lények rejtekei – mindezeket játszi könnyedséggel festi elénk élő, lélegző valójukban Smith.

 

Ha a ma divatos vámpírregényekhez mérem, Smith még az erotika terén is messze hangulatosabbat írt, nem szólva arról, hogy bármily sablonosnak tűnjenek is, az ő vámpírjai, egyéb nem-emberi lényei valahogy idegenebbek, félelmetesebbek. Lovecrafthoz, vagy közös nagy ősükhöz, Poe-hoz mérten azonban C. A. S. írásai szerényebbek. Nála nem érzem azt a személyes érintettséget és az ebből fakadó mélységet, ami a természetfeletti irodalom eme két óriását jellemezte. Smith számára, akárhogy is, ez sokkal inkább volt kínkeserves pénzkereset (s azokból a gyalázatos összegekből jó, ha eltengődött). Lovecraft és Poe írásaiban jóval erősebben van jelen a belső késztetés, az, hogy önnön rettegésüket, fájdalmaikat kiírják magukból. Nekem legalábbis így tűnik, de ez nem változtat azon, hogy Clark Ashton Smith írásait illik ismernie mindazoknak, akik a gótikus irodalmat kedvelik.