Főkép

A tartalom szerint A könyvárus rejtélye egy modern Sherlock Holmes történet, ami egyértelmű felhívás minden krimi rajongónak – elvégre a régi jó klasszikusok sosem okoznak csalódást, talán ezért kesergek mostanában azon, milyen kevés az igazán jó bűnügyi történet – legalábbis én valahogy jobban kedvelem a hagyományos, nem a világháló vagy a kalapból előrántott nyuszik segítségével feltárt rejtélyeket. Szerencsére kis hazánk is felfedezte magának a skandináv írókat, akiket én személy szerit kedvelek, de az a fajta naturista ábrázolás is teljesen más, szóval egyáltalán nem csoda, hogy a deduktív módszer atyjának neve felkeltette az érdeklődésemet. No meg a cím: minden normális betűfüggő felkapja a fejét a könyv és a rejtély szavak egymás utáni használatára.

 

Hugo Marston, a párizsi amerikai nagykövetség biztonsági főnöke azelőtt az FBI-nál profilozott, és sok mindent, túl sok mindet látott már az életében. Jelenlegi munkája, még ha stresszes is, fele olyan izgalmas nincs, mint amit maga mögött hagyott, így a legnagyobb gondja pusztán magánéleti. Saját bevallása szerint kicsit be is rozsdásodott, ennek köszönhető, hogy többé-kevésbé tehetetlenül nézi, ahogy elrabolják a barátját. A jelvénye csak a nyomozás elindítására elég, de hamarosan kénytelen szembesülni azzal, hogy az amerikai nagykövet ugyan kérhetne szívességet, de hatásköre idegen földön bizony nincs, és a politikai érdekek azt sugallják, maradjon ki az ügyből. Hugo természetesen egy pillanatra sem fontolja meg ezt a lehetőséget, csakhogy egyedül van, és hiába sziporkázott régebben, most mintha semmi sem menne megfelelően. Aztán amikor segítői akadnak egy régi szobatársa és egy francia újságírónő személyében, a fogaskerekek végre lassan mozgásba lendülnek, csak most meg mintha képtelenek lennének leállni…

 

Az első oldalon rögtön megtudtam, hogy Hugo hallja a Notre Dame harangjait, ahogy delet ütnek, és komolyan mondom, emiatt már az első fejezet eldöntötte a könyv sorsát. Bennem ugyanis automatikusan felsejlett A Notre Dame-i toronyőr keserédes története, a fájdalom, amit tizenhárom évesen éreztem olvasás közben. Természetesen ilyen belső visszacsatolás után még többet kezdtem várni, ami nem volt valami tisztességes Mark Pryorral szemben, csakhogy meglepetésemre olyan gyorsasággal haladtam az olvasással, hogy magam mögött hagytam a legtöbb elvárásomat.

 

A történet lassan, komótosan indul, ez pedig azért különleges, mert manapság mindenki az erős kezdésre hajt, néhány hulla az első huszonöt oldalon nagyban segíti növelni az olvasószámot, ellenben ez a kényszer sokszor thrillerbe torkollik. Tudom ám, hogy rokon műfajok, de mégsem teljesen ugyanaz, ezért aztán örömmel csemegéztem Hugo magánéletéből, a gondolataiból, amik felépítik karakterét, a tehetetlenségéből, amitől emberré válik, és nem egy szuperképesítéssel rendelkező ex-bűnüldözővé. Élveztem a csipkelődő párbeszédeket, a humor fanyarságát, a klasszikus emlegetését, és a bepillantás a bouquinistes – könyvkereskedők és antikváriusok – zárt világába.

 

Nemrég beszélgettünk egy ismerősömmel, aki bevallotta, gyakran elolvassa a krimik végét, mert arra kíváncsi, hogy ha tudja, ki a gyilkos, akkor is izgalmasnak találja-e a történetet. Szerinte ugyanis, ha nem rágja ilyenkor tövig a körmét, akkor az adott könyv rosszul van megírva. Én ezt vitattam, mivel sok könyv arra épül, hogy nem tudod, nem tudhatod, ki lesz az elkövető. Tehát, ha már megvan, akkor sok minden logikusnak tűnik, amin különben el sem merengtél volna, márpedig így nem építkezik a feszültség. Erre jött A könyvárus rejtélye és keresztülhúzta a számításaimat, ugyanis a szerzőt nem érdekli, mikor jössz rá a tettes valós kilétére – egyszerűen nem csinál titkot belőle. Bár a könyv feléig semmi párhuzamot nem találtam Sir Arthur Ignatius Conan Doyle emlegetett főhősével, ahogy összeállt a fejemben a kép, akkor és ott rájöttem, a könyv felépítése teszi őket hasonlóvá: nem az a lényeg, ki a gyilkos, hanem az, hogyan tudod elkapni.

 

Hősünk igazán emberi, a karakterek, akikkel összeakad, szintén azok, de sokfélék, és talán egy aprócskát egysíkúak is. Tagadhatatlanul ez a könyv gyenge pontja, a történet ugyanis szinte kizárólag Hugora épít, őt állítja a középpontba, ami teljesen normális egy sorozat bevezető köteténél, csakhogy ezért nem szükségszerű másokat hanyagolni. A történetvezetés azonban a klasszikus iskolát követi, még akkor is, ha a jelenben játszódik, így néhány dolog, mint a különböző adatbázisok használata, kikerülhetetlen. Senki se számítson hatalmas deduktív sziporkákra, és Doktor Watson megfelelője is kissé szabadosabb lett az elvártnál, de pont ettől lesz igazán érdekes a könyv – az azonosságoktól és a különbségektől, s amit pluszba hoz, az egy csipet múltba révedő tekintetet, a modern háttér és egy regimentnyi könyv, amik mind őrzik a saját titkaikat.

 

Szerettem, mert nem akart semmi mást eladni, mint amit magába foglalt, szerettem, mert egy rengeteg lehetőséget rejtő sorozat bevezető kötete – nagyon bízom abban, hogy megjelennek folytatásai is –, és a hatodik érzékem azt súgja, Hugo Marston hamarosan csatlakozhat a világirodalom klasszikus nyomozóinak impozáns sorához. Igaz, hogy pipa, nagyító vagy bajusz nélkül. Legalábbis egyelőre.