Főkép

A pedofíliára nincsen mentség. Nem lehet mentség. Sem megértés, sem törvényi fellépés hiánya, sem pedig szemet hunyás (bár a nemzetközi álláspontok szerint a pedofília orvosi értelemben mentális betegségnek, személyiségzavarnak minősül). Sajnos utóbbi három itt-ott mégis előfordul. Tudjuk, hogy a Skandináv krimik (a nagybetű a sorozat minden értelemben vett tulajdonnév jellegét hangsúlyozza) jólesően sokszor alapoznak a társadalomszociológia színes, szövetes és hiteles vonulataira, s nem teszik ezt másként a dán Hammer testvérek sem. Az Elvetemültek központi témája ugyanis valóban a pedofília, de még inkább a Dániában dívó, illetve a regény története szerint túlzottan dívó törvényi fellépés hiátusa. Ugyanis Dánia egy olyan ország volt még 2004-ben is, ahol a pedofilok gyakorlatilag szabadon tevékenykedhettek - értsünk bármit is ezen kifejezés alatt, illetve jobb, ha nem is gondolunk bele, mi mindent tudnánk a „tevékenykedés” mögé felsorakoztatni. Szóval a lényeg az, hogy a nemzetközi figyelem felháborodottan volt kénytelen szemlélni, milyen elnéző jogi szabályozás és -tiltás vonatkozott a félszigetország beteg és perverz szexuális beállítottságú egyedeire. Akkoriban aktívan virágzott még például a Danish Pedophile Association (DPA) legális szervezete, amelynek tagjai nyíltan lehettek jelen a médiumokban, s politikai lobbikkal próbáltak még nagyobb teret követelni maguknak. Elképesztő módon azt hangoztatták, hogy óriási különbség van a gyerekek molesztálása, és a velük történő, finoman erotikus kapcsolat között. Nem folytatom. Szünet.

 

Elvetemültek. El bizony. A testvérpár Lotte és Søren Hammer 2010-ben írt debütáló regénye valós társadalmi alapokon nyugszik (bár szerencsére a DPA 2004 óta már nem létezik, s mára remélhetőleg a pedofilokkal szembeni törvényi szabályozás is közelít az EU-s szigorhoz), a téma pedig önmagában olyannyira örökös jelenkori probléma, hogy már a kezdet kezdetén nyert ügyük volt vele. A történet nem cicózik sokat, rögtön a tornaterem közepébe vág, ahol két, hétfő reggeli álmossággal küzdő kisdiák az iskola testnevelési helyiségébe toppanva öt akasztott, meztelen és megcsonkított áldozatba botlik, akik a plafonról lógva alkotnak szabályos mértani formát. A kiérkező nyomozócsoport előtt sokáig kérdőjeles marad a személyazonosságuk (rendesen szét vannak szabdalva, és napokig senkinek sem hiányoznak), ráadásul gyakorlatilag nincsen vizsgálati irányvonal, amerre elindulhatnának. Konrad Simonsen főfelügyelő és kis csapata (3 heterogén korú férfi és egy fiatal nő) hosszú ideig kénytelen a sötétben tapogatózni, mire kezd fény derülni arra, hogy a gyilkosságok hátterében normál esetben szégyellnivaló, valódi fizikai tapogatás áll. És sajnos még sokkal több is annál. A média országos szinten bolygatja fel Dánia jóérzésű lakosságát a hírrel: az öt áldozat mocskos pedofil volt, kiáltsunk halleluját halotti tor gyanánt!

 

S ha egyszer a közvéleményt sikerül felhergelni, nincs az az eszköz, amellyel féket lehet rántani rajtuk. A valódi gyilkosok farkast kiáltanak minden további pedofilra, ezúttal azonban a verbalitás és a manipuláció eszközeivel, s ahogyan egyre és egyre magasabb fokozatokra gerjed a közvélemény, úgy vet az öntörvénykezés mind több gátat a nyomozók munkája elé. Ugyan ki akarná börtönbe juttatni azokat, akik bátor módon leszámoltak öt beteg molesztátorral, nosza, kövessük a példájukat! Ám mielőtt a (megjegyzem, érthető) üldözési mánia végleg elhatalmasodhatna a dán lakosságon, Simonsennek és csapatának sikerül csapdát kieszelniük a gyanított, ámde bizonyíthatatlannak tűnő tetteseknek. Hammerék regényükben állóvizet ragadnak, hogy jól felkavarhassák azt. Vagy felrázzák. Kinek-kinek az ízlése szerint. A pedofília manapság (is) borzalmas nagyüzem, járulékos termékei pedig (képek, filmek, prostituált hálózat) fejlett, nyugatinak nevezett társadalmainkat is métellyel szennyezik. Az Elvetemültek dramaturgiája roppant érdekes módon alakul, hiszen a pedofilgyilkosságok kitudódása után a közvélemény gyakorlatilag szembefordul a rendőrségi nyomozással. Nem elég, hogy kevés a szál, amelyen elindulhatnának, az egészséges erkölcsiségű lakosság akadályozni kezdi a nyomozók munkáját. Vagy legalábbis nem segít nekik egy cseppet sem.

 

A történet érzelmi dinamikáját pontosan ez a sajátosság adja, hiszen ki akarna kötélre juttatni olyanokat, akik tettükkel a normális emberek szívéből szóltak? Az Elvetemültek egyediségét biztosító, tárgyalt sajátosság mellett a regény jól (ámde minden további rendkívüli kitűnés nélkül) illeszkedik be a Skandináv krimik megszokott vonulatába. A nyomozók jellemének boncolgatása, magánéleti mélységeik és néha furcsának tűnő dialógusaik hozzák az átlagot, bár a karakterek kidolgozása szinte mindannyiuk esetében elbírt volna még némi (akár mesterséges, akár természetes) színezéket. Különösen meglepő fordulatok és csavarok nincsenek, mint ahogyan valódi katarzis sem a történet végén. Lotte és Søren Hammer óriási szerencséje a témában rejlő, hiteles potenciál, nélküle akár kevéssé jótékony szürkeségbe is borulhatott volna az ötös gyilkosság elkövetői utáni hajsza. A krimi a borító marketingszövege szerint az utóbbi évek egyik legnagyobb dán könyvsikere, amely összességében nézve a téma miatt jogos, a megvalósítás szempontjából azonban talán kissé túlzó. Mindenesetre a Hammer testvérek igyekezete az olvasói kikapcsolódás szögéből nem hiábavaló: az Elvetemültek helytáll a skandináv bűnügyi regények dömpingjének fősodrában. Kíváncsi vagyok, a Konrad Simonsen-történetek indító darabja után milyen témákat ragadott magához a dán testvérpár (3 további könyv jelent már meg Hammer-éktől), ezért esélyt mindenképpen adok a folytatásoknak.