Főkép

Az általam eddig olvasott Warhammer fantasy regények nem jelentettek túl nagy morális akadálypályát, mert határozottan elkülönültek a jók és a gonoszak, kis túlzással ebben a világban minden fekete és fehér, sehol egy szürke, ami bizonyos értelemben üdítő változatosságot jelent napjaink hol jó, hol gonosz, hol meg ki tudja milyen szereplői között. Persze nincs ezzel semmi probléma, mert igazából úgy vagyok vele, hogy ahol vámpírok rohangálnak az éjszakában varázslók, istenek és káoszbestiák társaságában, ott nem igénylem az életszerűséget, minden átkerül a mese, a jól feltálalt, nagybetűs Kaland kategóriába.

 

Ott tartottam, hogy a Warhammer fantasy világot azért könnyű megszeretni, mert nem kell azon moralizálni, hogy kedvenc karakterünk valamelyik cselekedete elfogadható vagy sem. Vannak a rend hívei, és vannak a káosziták. A két tábor között csak egy irányba van átjárás, a béke pedig teljességgel elképzelhetetlen közöttük – és ez így van rendjén.

 

Csakhogy ez a végtelenül egyszerű felosztás most egy kissé felborult, köszönhetően Ulrika Magdova Staghov balszerencséjének, aminek következtében az addig elkötelezett káoszellenes nemeshölgyből vámpír lett. Egyrészt érdekes olvasni, miként igyekszik a tudata követni testének változásait, vérszívó létének szükségleteit összeegyeztetni korábbi védelmező mentalitásával. Másrészt a gonoszok egy új, korábban nem említett csoportját ismerjük meg általa, a lahmianoknak nevezett vámpírok társaságát, akik bár egyértelműen a világ sötét oldalát képviselik, mégis elszánt ellenségei a káoszt terjeszteni kívánó többi vámpírnak. Ha úgy tetszik, ők a törvényes gonosz kategória, amit az AD&D vagy a World of Darkness rpg-ben olyan szépen megfogalmaztak.

 

Szóval a lahmianok helyzete cseppet sem egyszerű, mert miközben leplezni kívánják valódi kilétüket a táplálékforrások előtt, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a káoszfertőzte teremtmények ne söpörjék el a birodalmat, amelyben parazitaként élnek. Ezt szigorú szabályok és hierarchia révén érik el, aminek betartatása a mindenki felett álló királynő egyik feladata. Gondolom senkinek sem okoz meglepetést, hogy Ulrika nem találja a helyét ebben a végtelenül szigorú szabályok és elvárások szerint működő rendszerben, hiszen az előző kötet éppen a lázadásáról, illetve annak következményeiről szólt.

 

A trilógia lezáró részében több váratlan fordulat után kénytelen-kelletlen számot kell vetnie a lehetőségeivel, azzal, hogy tulajdonképpen mi a fontosabb számára: azok a szépen hangzó erkölcsi normák, amelyeket annyi küszködés után fogalmazott meg önmagának, vagy a bosszúvágy és az, hogy végre elismerjék a vámpírok között, és az őt megillető pozícióval jutalmazzák. Nem könnyű feladat megtalálni a választ.

 

Nathan Long nyilvánvalóan akkor érzi magát elemében, ha csatajeleneteket vethet papírra. Az gyakorlatilag mindegy számára, hogy párharcról, néhány tucat harcos összecsapásáról, vagy esetleg komplett várostromról van szó, mivel mindegyiket élvezetesen, kifejezetten változatosan írja meg. Az Ulrika trilógia harmadik kötetének szerintem több mint a fele nem áll másból, mint különféle léptékű pofozkodásból – ennek ellenére egy cseppet sem unalmas, hanem épp ellenkezőleg, kiegészítve a korábban említett moralizálással kifejezetten szórakoztató lett. A befejezés nem csak nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, hanem szerfölött kíváncsivá tett, vajon mit csinál ezután a néhai kislevita nemeshölgy.

 

Merthogy gonosz gonosznak nem barátja...