Főkép

Nem tudom, ez lesz-e az utolsó része a Lúzer Rádió, Budapest! sorozatnak, hiszen olyan remekül lezárta Böszörményi mester a végét, hogy az tanítanivaló, de attól még úgy megszerettem a legtöbb szereplőt, hogy szívesen olvasnék még róluk.

 

Aki nem tudná, miről van szó, olvassa el az első két részről szóló cikket (link alant), de röviden: a 13 éves Marcell (alias Mark) egy öt fős család egyetlen fiú gyermeke. Szülei csórók, a nyóckerben élnek albérletben, de a folyamatos ramazuri mellett is nyilvánvalóan igen szeretik egymást. Főhősünk a padláson talál egy régi rádió adóvevőt, amivel az első könyv elején elkezdi az éterbe szórni az épp aktuális hülyes… úgy értem, mindarról mesél, ami vele történik, s teszi mindezt a maga szanaszéjjel szlengezett, jobbára erősen szórakoztató módján.

 

Az első két kötetben igen sok minden történt, de olyan alapvető kérdésekre nem kaptunk még választ, hogy mégis kié volt az a rádió, mit csinált vele, hogy került a padlásra, és így tovább. A harmadik részben mindezekre fény derül, meg még sokkal többre is, és ahogy az illik, mindenki a helyére kerül, legyen bár pozitív vagy negatív karakter (és persze alkalmasint egyesekről kiderül, hogy nem is olyanok, mint amilyennek eddig gondoltuk őket). Mindeközben Gyuszi bátyó szépen osztja a társadalomkritikát, a lesújtó korképet, és ettől aztán lelombozó is lehetne a könyv, de nem az, mert kimondatlanul is ott van benne, hogy ha van, aki szeresse az embert, meg ha van valami értelmes célja, akkor igenis érdemes, meg jó élni.

 

De ez mondjuk a korábbi részekben is megvolt, viszont most valami kevés a hajléktalan lét árnyoldalaiból is előkerül (Kukesz tata október tájt már hajlamos megfagyni éjjel az utcán, mivel hideg van olyankor). E mellett egy újabb rejtély is szövődik a sztoriba, egy zárható, csatos könyv képében, melyről kiderül, hogy egy zsidó kislány írta 1944-ben. Szó van tehát a világháborúról, rasszizmusról, hasonlókról is, de Böszörményi ezt a témát is képes úgy kezelni, hogy ne legyen szájbarágós, de azért oda legyen téve a mondanivaló, továbbá úgy, hogy szerves részét képezi Marcellék történetének is, nem egy beleerőszakolt izé, hogy legyen valami mélyenszántó nagyotmondás is.

 

Mindemellett persze a vidámságnak, a poénoknak, a nyóckeres vakernak és a nyelvi sziporkáknak is bőven jut hely. A történet meg olyan csavaros és feszített tempójú, hogy még a vége előtt 10 oldallal sem tudni mindent – ám a legvégére tényleg minden szálat elvarr körmönfont írónk. De úgy, hogy az ember azt kívánja, bár minden így működne a valós életben is, mert így lenne kerek.

 

Szőnyi Gergely mókás rajzait is csak dicsérni tudom, különösen Monyó (Mark dark/emós nővére) képei sikerültek szenzációsra, de a többi sem piskóta. Milyen remek is volna, ha rajzfilm készülne a Lúzer Rádióból az ő rajzaival! De élőszereplős tévésorozatnak is sütne, olyan lehetne, amilyet kb. a ’80-as évek óta nem csináltak magyar filmesek. Ám, ha nem lesz belőle semmi, az sem baj, fő, hogy van ez a három remek regény, mindenki okulására és jókedvre derítésére, meg arra is, hogy egy kicsit felnyissa az emberek szemét. Meg persze a fülét, ha már rádió.