Főkép

Mint azt már korábban elárultam, nagyon vártam ezt a könyvet. Nem csak azért, mert mostanában nem nekem jutottak a skandináv krimik, és hiányzott ez az élmény, hanem a fülszövegben említett másik szál, a valóságshow miatt is, mert amit utoljára ebben a témában olvastam (Halál egyenes adásban), az annyira remek volt, hogy kedvem támadt valami hasonlóra. Természetesen egészen mást kaptam, mint amire előzetesen számítottam, köszönhetően annak, hogy északon nem csak a gyilkosok, hanem az efféle tévéműsorok is mások – éppen csak annyira, amennyire az ott élők máshogy látják a világot.

 

Kíváncsiságom és várakozásom ellenére az első fejezetek alatt voltak problémáim, ugyanis túlságosan soknak bizonyult számomra a szóhoz jutott szereplők mennyisége. Amíg a Trónok harcában teljesen természetes a komplett nemesi almanach felvonultatása (plusz személyzet), addig a krimiknél ez általában nem jellemző. Szóval egy darabig lefoglalt, hogy követni tudjam az eseményeket, és beazonosítsam a gyakran felbukkanó szereplőket. A fejezetek elején elhelyezett visszaemlékezések csak tovább növelték a kuszaságot, utaltak valami háttérben lapuló titokra, de mivel nagyon sejtelmesre sikerültek, nem tudtam a főszöveghez kötni ezeket a rövidkéket.

  

Aztán nagyjából minden a helyére került, tájékozódási pontokként felbukkantak az északi krimikre jellemző, a nyomozók magánéletével, vagy éppenséggel az elhunytak hozzátartozóinak vívódásaival, gyötrelmeivel foglalkozó betétek, amik nem csak a szereplőknek adtak mélységet, hanem egyben jelezik, hogy a nyomozás csupán része az életnek, a nyomozáson kívül a rendőröket legalább ennyire érdekli a saját családjuk, vagy bármi ezzel egyenértékű, és persze ők sem hibátlanok vagy tévedhetetlenek. De ez így van jól, hiszen többek között ezért szeretem a kiadó skandináv krimi sorozatát.

 

A másik, ennél azért fontosabb szál természetesen az elkövetett bűn és az igazság megismeréséhez vezető út. Ezúttal erre sem lehet panasz, főként a regény második fele bizonyult emlékezetesnek ebből a szempontból, és az efölötti elégedettségemet még az sem csökkenti, hogy bizony jóval a vége előtt utánajártam volna pár elhintett utalásnak, és kivételesen jól tippeltem a tettes személyét illetően. A történet vége kifejezetten erős lett egyébként: amikor az addig értelmetlen részletek hirtelen összeálltak, és minden a helyére kerül – igen, az valóban emlékezetes pillanat volt.

 

Mindezek után nem lehet kérdéses, hogy kíváncsian várom az írónő következő regényét, ami természetesen ugyanebben a svéd kisvárosban (Fjällbacka) játszódik majd. Búcsúzóul egyetlen kérdésem maradt függőben: miért pont ez lett a könyv címe? Aki tudja, írja már meg nekem.

 

Részlet a regényből