Főkép

Szabad-e, érdemes-e politizálni, erkölcsi ítéletet mondani a művészeteknek? Klaus Mann döbbenetes hatású regénye szerint egy egészséges, polgári-liberális demokráciában (még) szabad, mi több, dicséretes. A gondok abból fakadnak, ha egy önjelölt „vezér”, az isten általi kiválasztottság, a nemzet, a tiszta nemzet lózungjaival emberek millióit megbabonázó, karizmatikus politikus ténykedéseinek „köszönhetően” elszabadul a pokol.

A színésznek természetes törekvése a siker, ami miriádnyi aspektusában rokon a hatalommal. Épp ezért az önös hatalom - a mások feletti teljes uralom vágyától hajtva - megalázza, megosztja, lepaktálásra kényszeríti a legnagyobb színpadi (és bármilyen más területen ténykedő, alkotó) művészt is, hiába érzi ez utóbbi, hogy lelkiismerete ellenében hozza meg sikeréért a förtelmes áldozatot. Sokkalta alávalóbbnak tűnik (és keserűen megbűnhődik) viszont az, aki önként, hamis meggyőződésből válik a vezér és sleppjének talpnyalójává, az egyedüli megváltást pedig az emigráció, a földalatti kiadványokban megjelentetett rendszerkritika, vagy az önként felvállalt halál jelentheti.

A csinált hőskultusz elfogadására, a népet származás vagy meggyőződés alapján jókra és rosszakra, felsőbb és alsóbb rendűekre osztó - és épp ezért velejéig romlott és gonosz - népvezér gerinctelen, még ha megtévedtségből való dicsőítésére végső összevetésben nincs semmiféle mentség. A végelszámolásban ugyanis magunkra maradunk, magunkon kívül senki mást, se tudatlanságunkat, se korhangulatot, se körülményeket nem okolhatunk önnön elkárhozásunkért.

Klaus Mann hőse, Hendrik Höfgen mindezen állomásokon végighalad karrierje során. A feltörekvő vidéki színész mindent megtesz a siker érdekében, épp ezért sohasem tudni, mikor őszinte és mikor hazudik, s talán maga sem tudja ezt. Az 1930-as évek németországi eseményei aztán megalkuvó döntések meghozatalára sarkallják, míg végül teljesen elidegenedik barátaitól, kollégáitól, szerelmeitől, ellenségeitől: az egész világtól. Neki is meg kell járnia az önáltatás kálváriáját, és nem tudni, az őrület határára érve mi marad neki az életből, a csillogásból és sikerből.

A Szabó István-féle, 1982-ben Oscar-díjjal jutalmazott (az eredeti történettől sokban eltérő) filmváltozatból világszerte ismert Mefisztó ereje elsősorban abban rejlik, hogy a fő bűnösök megnevezése nélkül (következetesen Hájasként, Bicegőként, Führerként említi a náci rezsim vezéralakjait, mintegy tabuként kezelve, ezzel egy időben típussá átlényegítve a leginkább álságosságuktól félelmetes alakokat), a koncentrációs táborok, a népirtás iszonytató gaztetteinek képiesített megjelenítése nélkül képes érzékeltetni egy sátáni rend lélekmételyező dögletességét.

A szerző életrajza