Főkép

Nagyon úgy tűnik, hogy a 5Panels csapata által életre hívott magyar szuperhős(szerűségek), a busók már-már elmaradhatatlan résztvevőivé válnak a magyar képregény-fesztiváloknak. Nemcsak azért, mert általában életnagyságban is megjelennek (néhány lelkes cosplayeresnek hála), hanem mert ilyenkor kerülnek ki a standokra újabb kalandjaik is. A 9. Nemzetközi Képregény Fesztiválon például a harmadik kötetet köszönthetjük, ami a sorozatnyitó Majd ha fagy! után ismét nagyobb terjedelemben, összesen 80 oldalon keresztül szórakoztatja az olvasót, és a Kísért a múlt címet viseli. A történet középpontjába már megismert hőseink mellé eddig ismeretlen, múltbéli szereplők lépnek, főként ellenfélként, hogy régi ismerőseink se unatkozzanak.

 

A kötetet ismét egy író jegyzi, méghozzá a Busóatya, azaz Pádár Ádám (aki mellesleg az Árral szemben történeteit is írta). Ám ezúttal már az egész füzetben egyetlen történet kapott helyet, melyben néhol ugyan felbukkan egy-egy mellékszál is, de még ezek is erősen kapcsolódnak a fő szálhoz. A füzet egy nagy, epikus történetet mesél el, melyben az egész busótársadalomban igencsak járatlan hőseinknek olyan dolgot kell megtenniük, ami egy tapasztalt veteránnak is elég nagy kihívás: alászállni a pokolra és onnan elhozni valakit.

 

Bár a történetet egy alkotó írta, ez nem akadályozta meg a csapatot abban, hogy ismét több illusztrátor közreműködésével adják közre ezt a megint csak igen változatos füzetet. És mindezt anélkül oldották meg, hogy komolyabb fennakadásokat okoznának a váltások, hiszen – egy kivételével – a rajzolók fejezetenként adják egymásnak a stafétát. Mindez pedig vizuálisan is tagolttá teszi az egészet, teret enged több művésznek, ráadásul a lazábban bekapcsolódó részeket jobban elválasztja a fősodortól. Persze némely olvasónak talán zavaró lehet néhány váltás, de amikor olyan jó megoldásokkal találkozunk, mint a nyitótörténet, „Az ősbusó” második felét rajzoló Vadas Máté rendkívül könnyed, dinamikus és profi panelkezelése, vagy a „Pokoljárás” fejezetének címlapján Várnai Noémi csodálatos képe, akkor rájövünk, hogy ez bizony megérte. Engem személy szerint az egyik mellékszál fejezete, a „Nem kell köszönet” rajzstílusa is nagyon megfogott, aminek vonalkezelése erősen emlékeztet a régi népmesekönyveinkben található fekete-fehér illusztrációkra, ám e helyütt színesben. Molnár Gábor az előszavában megemlíti, hogy ezúttal több külsős képregényest is meghívtak a kötet készítéséhez, aminek a kötet végén található sokszínű és egyben nagyon tetszetős galéria lett az eredménye, ahol olyan művészek is bekapcsolódtak a busók történelmének ábrázolásába, mint Fritz Zoli vagy Dudás Győző.

 

Ebben a kötetben egy fokkal erősebben érezhető az amerikai szuperhősös képregények hatása, hiszen mostanra – ennek a füzetnek hathatós közreműködésével – a busók világa igencsak kitágult, és így megismerhetjük a Busó Tanácsot, és annak a Világfa tetején székelő központját, aminek segítségével a szervezet tagjai könnyedén képesek dimenziók között utazni. Egyszerűen lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságokat A bosszú angyalaival, vagy az Amerikai Igazság Ligájával. Mivel azonban eredetileg mitológiai lényekről beszélünk, így a szuperhősös képregények gondos, multicégekhez hasonló szervezeti felépítése mellé beszűrődnek a fantasy elemei és a görög mitológia néhány fontos jellemzője is. És hogy ne csak a kiépített világ legyen ilyen epikus méretű, hanem a történetszövés is, arról a rengeteg új szereplő és a síkok között ugráló hőseink gondoskodnak.

 

Ám ezt a nagyívű történetet Ádám sajnos nem tudja tökéletesen kezelni. Rengeteg olyan logikai – vagy épp motivációs – bukkanó lelhető fel benne, ami elsőre talán nem tűnik fel, és még lendít is egyet a történeten. De a szálak több helyen összekuszálódnak, hirtelenjében nem tudjuk, mi miért történt, ráadásul sem a fő-, sem a mellékszereplők nem kapnak elég nagy hangsúlyt ahhoz, hogy valóban átélhető karakterek legyenek. Sajnálom, mert szerintem mindegyikben – főként az újonnan felbukkanó ellenfelekben – rengeteg potenciál rejlik. Ez alól csak a renegát busó, Ziherejsz kivétel, de még rajta is lehetne mit finomítani. Leginkább az az érzése támad az embernek, hogy Ádám annyi mindent szeretne megmutatni és elmondani, hogy semmire sem tud elég figyelmet fordítani (ez kicsit ugyan zavaró, de ne felejtsük el, hogy az istenített Cristopher Nolan is ugyanebbe a hibába esett a harmadik Batman-filmje kapcsán, ami ettől független is jó lett). Persze azért ne hasonlítsuk Ádámot a rendezőhöz, mert bőven elmarad tőle, de azért érdemeiről se feledkezzünk meg, hiszen az egészet tekintve a koncepció nagyon ügyes, és az előző kötetekhez való kapcsolódási pontok is kitűnő érzékkel lettek beépítve a történetbe, ami miatt nem is ajánlott, hogy valaki ezek ismerete nélkül próbálkozzon meg elolvasni a Kísért a múltat.

 

A három kötetet végignézve egyértelmű, hogy a sorozat alkotói igencsak kísérleteznek, hogy miből mennyit, milyen módszerrel és egyáltalán, hogyan lehet megoldani. Ám rendkívül lelkes és legfőképpen erőteljes csapat áll az egész mögött, ami mindenképpen dicséretre méltó. Remélem, hogy még sok kalandot olvashatok, az írók, rajzolók pedig megtartják azt a jó tulajdonságukat, hogy saját hangjukon és képeiken keresztül illeszkedjenek az egészbe. De azért azt is remélem, hogy hallgatnak annyira egymásra, hogy a kisebb-nagyobb hibákat el tudják hárítani, és a busók kalandjai a minőség mindenféle megnyilvánulásában elérik amerikai testvérük szintjét. Én mindenesetre hiszek bennük.