Főkép

Ha ez a történet szappanopera alapanyag lenne, akkor minden rajongó dörzsölné a tenyerét, mivel annyi személyi változás van az előző részhez képest, ami a tévében bizony számos epizódhoz biztosítana ötletet. Kezdjük mindjárt a legfontosabbal: Frederika áldott állapotban van. Igen, ez nem tévedés, úgy tűnik, hosszas hezitálás után végre elszánta magát, gyereket akar, mielőtt túl öreg lenne hozzá. Az apai munkakör ugyan egyelőre betöltetlen, mivel a vér szerinti apa jelenleg boldogtalan házasságban él, de ennek ellenére esze ágában sincs elválni, és az eddigiek alapján stabilan nem lehet rá számítani a nevelésben, hiszen csak amikor éppen kedve és ideje engedi, akkor szakít időt kedvesére. Ez a felállás értelemszerűen zavarja a leendő anyukát, legalább annyira, mint a másállapotával együttjáró hangulatingadozás, testének átalakulása és az elkerülhetetlen súlygyarapodás. Olvasóként legfeljebb a partvonalról szurkolhatunk érte, és mondhatjuk kéretlen tanácsainkat.

 

Túl sok pozitívumot Peder kolléga sem tud felmutatni, aki ugyan az előző kötet végén lelkesen ment szülési szabadságra, hogy a kicsit depresszióssá vált feleségét mentesítse az ikrek jelentette feladatok alól, azonban pár hónap után olyannyira elege lett ebből, hogy elköltözött hazulról és messziről nézi azt a romhalmazt, ami a házasságából megmaradt. Ráadásul továbbra sincs szerencséje a nőkkel, de az is lehet, hogy csupán azok nem vevők férfias közeledési kísérleteire, erotikusnak gondolt vicceire. Egy reggeli humorszilánknak köszönhetően most éppen pszichomókushoz jár, és senki nem fogad arra a munkatársai közül, hogy egy év múlva még mindig rendőrnek mondhatja magát. Hozzájuk képest a csoport vezetője, Alex „dicsekedhet” a legkevesebb változással – legfeljebb csak arról beszélhet, hogy valami megromlott a házasságában, és már nincs meg az a harmónia, ami korábban jellemezte.

 

Egyszóval a különleges csoport minden tagjának megvan a maga baja, és senkinek nem hiányzik az újabb ügy, ami sajnálatos módon felkelti a sajtó érdeklődését, és mindenki azonnali eredményt akar. Ráadásul nem egy bűntény vár rájuk, hanem mindjárt kettő, melyek szálai ezúttal (is) meglehetősen kuszák, valamint túlmutatnak az országhatáron.

 

Ha szavazásra kerülne sor, melynek során azt kell eldönteni, hogy az Elnémítva krimi vagy szépirodalom, akkor rövid hezitálás után az elsőre adnám a voksomat, azzal a kiegészítéssel, hogy Ohlsson ezúttal is kitett magáért, és a nyomozással egyenértékű mindaz, amit a fontosabb szereplők magánéletével művel. Ha ez nem a jellemfejlődés bemutatása, akkor nem tudom, mi lehet az. Aztán amellett sem tudok szó nélkül elmenni, hogy bizony itt-ott morális elmélkedésre alkalmas témák várják az olvasót. Hiszen mondjuk a bevándorlókról vagy éppen a vendégmunkásokról mindenkinek van saját, hol személyes tapasztalat alapján, hol pedig csak közvetett módon kialakult véleménye. Egy biztos, Ohlssonnak (és persze a fordítónak) hála a legjobb skandináv hagyományok szellemében fogant regényt vehet kézbe az olvasó, amelyben a magánélet nyűgei legalább annyira – ha nem jobban – fontosak, mint maga a nyomozás.