Főkép

Ha arról van szó, hogy mely könyveket várok igazán, jellemzően gondba kerülök: sok kötetre vagyok kíváncsi, még több érdekel – de csak igazán keveseket várok. Ezért aztán, amikor azt írom, hogy China Miéville következő regényét nagyon vártam, akkor azt a fentieknek megfelelő hangsúlyozással mondom. Ugyanis Miéville-től mindössze két mű látott napvilágot hazánkban, ám az Armadát gyakorlatilag gondolkodás nélkül, azonnal felvettem kedvenc könyveim listájára, s megjegyeztem magamnak, hogy még nagyon sok kötetet szeretnék olvasni az írótól. Annál nagyobb csalódásként ért, hogy hosszú évek óta semmi nem jelent meg tőle itthon – s annál nagyobb örömként, hogy az idei évvel az Agave mégis megpróbálkozott egy egészen új (konkrétan 2011-es) Miéville-mű kiadásával.

 

Valahol az univerzum határvidékén van egy Arieka nevű bolygó, melynek levegője nem épp belélegezhető, az emberek mégis megtelepedtek rajta, köszönhetően az őslakók „különcségének”. A helyiek által egyszerűen Gazdáknak nevezett faj ugyanis rendkívül különös: nemcsak hogy kinézetre egészen bizarrok, nyelvükben sem a megszokott gondolkodásmódot követik. Számukra nem létezik hazugság vagy szimbolikus beszéd, mivel csupán a szavak közvetlen jelentéséről képesek beszélni, ezáltal ami nem létezik, az teljesen idegen a gondolkodásuknak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Nyelv ráadásul polifonikus: két száj mondja ki a kifejezéseket egyszerre, melyet egy közös (élő, tehát nem gépi) agy hangol össze. Látszólag lehetetlennek tűnik kommunikálni a Gazdákkal, a tudósok mégis létrehozzák a két emberi félből „összerakott” konzulokat, akik a helyi emberi gyarmatot, Konzulvárost irányítják, és próbálják valahogy megérteni az idegenek elvont észjárását.

 

Konzulvárosban született Avice is, aki ráébredt, hogy különleges képességekkel rendelkezik, és képes a mindennapi tér („manchmal”) dimenzióit kitöltő immerben utazni, ezáltal egyfajta űrhajósként, immerülőként bejárta a világegyetem egy részét. A végén aztán visszatért szülőföldjére, ahol akaratán kívül belecsöppent az egész bolygó életét megváltoztató események folyamába. Új konzul érkezett ugyanis az Ariekára, rögtön hatalmas felbolydulást keltve: nem olyan, mint a többiek, akik ikrekből lettek kitenyésztve, hogy sajátos nevelésüknek és különböző eljárások következtében egy agyként is képesek legyenek gondolkodni. De vajon milyen következményeket vonhat maga után az új, képtelen és lehetetlen konzul ténykedése?

 

Az „űrlények”, az idegenek léte az egyik olyan központi kérdése a science fictionnek, amire talán a legtöbb eltérő válasz érkezett az évtizedek során. Akadtak köztük jobbak, rosszabbak, fantáziátlanok (angolul beszélő, antropomorf lények!) és kifejezetten izgalmasak (Stanislaw Lem ajánlott a témában) is, de viszonylag kevesen foglalkoztak ilyen mélyen a (pszicho)lingvisztika szemszögéből a kérdéssel. Miéville okosan gondolja át koncepcióját, és tényleg mindent kihoz belőle, amit csak lehetséges, noha nem merném azt állítani, hogy mindent tökéletesen meg is értünk belőle – de hát az idegen fajok csak ettől lesznek igazán idegenek. Ötletei önmagukban is egy-egy regényt érnének, az immer-manchmal világkép például jóval részletesebb kibontásért kiált, így erősen zavarosnak érződött, bár ettől talán még elképesztőbbnek tűnt – de a mesterséges intelligenciával kapcsolatban felmerülő kérdések is megtöltenének egy önálló kötetet, sajnos most csak nagyon vázlatosan lettek bemutatva.

 

Ettől függetlenül viszont egy pillanatig sem panaszkodhatunk Miéville-re, elvégre, amikor belemerül a történetbe, lebilincselően ír. Tobzódik morbid pillanatokban, minden bizonnyal valami furcsa vonzódást érezhet a minél bizarrabb lények leírása iránt (ezt már korábbi regényeiben is bemutatta), viszont ezzel az olvasókat is a szélsőséges érzések világába sodorja: egyes jelenetekben egyszerre szánakozunk és undorodunk, érzünk szomorúságot és furcsa érdeklődést. Regényében nincs könnyedség és szeretet, vagy legalábbis nem a megszokott értelemben, helyette nyomasztó és kilátástalan hangulat uralkodik, ami a minden várakozást felülmúló fináléban csúcsosodik ki, hogy aztán a záró oldalakban cseppet sem unalmasan vezesse le a tetőponton összegyűlt feszültséget (melyre egyébként csak igen kevesen képesek).

 

Nem mintha szereplőivel kesztyűs kézzel bánna: egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek, ha egy pillanatra feltűnne a kiút a szörnyű helyzetből, azonnal még mélyebbre löki őket. Mivel a Konzulváros egyes szám első személyben íródott, így főleg Avice érzéseit és gondolatait követhetjük figyelemmel, benne viszont egy erős, bár néha csak sodródó karaktert ismerhetünk meg – noha ezt ügyesen próbálja álcázni a szerző azzal, hogy a „sodródást” gyakorlatilag hitvallásként illeszti Avice fejébe. Az események viszont az olvasókat is gondolkodásra késztetik, a megjelenített világ furcsaságai mellett a szereplők, és egyáltalán az egész emberi faj morális válsága legalább annyira lényeges, mint a nyelvészeti fejtegetések: például izgalmas figyelni, hogy az emberiség még akkor is képes rombolni egy kultúrát, amikor kifejezetten meg akarja azt őrizni.

 

Miéville nem követi a megszokott történetírási sablonokat, nála akkor működik igazán az adott regény, ha valami egyedit és újdonságot hozhat létre. Szeret kísérletezni (még a nyelvvel is – Juhász Viktor fordítása ezúttal is kiváló lett), bár kétségtelen, hogy sokat tisztult a stílusa az Armada kavalkádja óta, mégiscsak eltelt kilenc év a kettő megírása között. Nem mondhatni viszont, hogy finomabb vagy vidámabb volna: ugyanannyira letaglózó és elgondolkodtató, talán még jobban is. Ötletei és bámulatos megoldásai könnyedén lenyűgöznek, de nála nem a csillogás és káprázat világa jelenik meg: nyomor és sötétség uralkodik – ettől lesz China Miéville napjaink egyik legjobb fantasztikus írója. Csak reménykedni tudok, hogy nem kell további öt évet várni a következő hazai regényére…

 

Részlet a regényből