Főkép

Dan Abnett-től, a Games Workshop fantasztikus világaiba életet lehelő szerzőtől elég sok kötet jelent meg manapság (a rajongók legnagyobb örömére), a 2012-es év zárásaként pedig egy antológia kapott helyett a Szukits Kiadó kínálatában. A novelláskötetben összesen nyolc írás található, ebből kettő fűződik az ő nevéhez, melyek természetesen a méltán népszerű Gaunt Szellemei sorozatból ismerős alakokról szólnak. A másik hat történetet olyan szerzők írták, akik a Warhammer univerzumban már több írásukat is publikálták. A kötet szerkesztése 2009-ben kezdődött, és apropója egy igen sajnálatos esemény, méghozzá a szerző betegsége volt. Épp  a Vértestvérek folytatásán, a Megváltáson dolgozott, mikor epilepsziát állapítottak meg nála. (Micsoda megkönnyebbülés, hogy „csak” epilepszia volt, emlékszik vissza a könyv előszavában az író, aki már ennél is súlyosabb betegségtől tartott.) Mivel egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy komolyabban írjon, ezért felkérték, hogy segítsen összeválogatni pár rövid írást, amelyek az univerzum általa megalkotott részén, a Sabbat Világokon játszódnak, és az ottani történéseknek, szereplőknek adnak egy kis mélységet.

 

A vékonynak éppen nem mondható kötetet egy nap alatt végigolvastam, hiszen végig izgalmas és érdekes volt, de tény, hogy a két Abnett-mű tetszett messze a legjobban. Lehetséges, hogy túlságosan ragaszkodok a már megismert és megkedvelt szerzőkhöz? Nem tudom, de talán egyedül az ő írásaiból nem hiányzott semmi, ami miatt ennyire kedvelem a Warhammer világát. Kemény, karakán karakterek, lövészárok-humor, ficelénszag, utánozhatatlan világvége hangulat, a félelmet, veszteségérzést és a kilátástalanságot átitató, mindennél erősebb vallásos felhangok, valamint a császár személyi kultuszának megingathatatlan tisztelete. A többi író alkotásának olvasása alatt általában volt – kisebb, néha nagyobb – hiányérzetem. Viszont nagyon tetszett a novellák előtt lévő rövid, személyes hangú összefoglaló, amiben Abnett bemutatta az adott írás szerzőjét, és a mű keletkezésének hátteréről is ejtett pár szót (a Delta Vision nem olyan régen elindított MesterMűvek sorozatához hasonlóan). Ez a kis figyelmesség a minden apró részletre kíváncsi olvasók felé örvendetes és mindenképpen üdvözlésre méltó – a magam részéről hasonló antológiákban „kötelezővé tenném”!

 

Aaron Dembski-Bowden, a harmadik írás atyja volt az egyik, aki Abnett színvonalát megközelítő írást tudott összerakni a válogatáskötetbe. A története a Sabbat Világok visszafoglalásának elejére, Gaunt pártfogója, a Rettentő Vénember, vagyis Slaydo Hadúr hőstettét meséli el. Stílusát tekintve élvezetes, hősies történet megfelelő mennyiségű akcióval és durvulással fűszerezve, szívesen olvastam. A következő történet egy 2008-ban már megjelent Abnett-sztori volt, a „Vascsillag”, alkotójához képest kicsit több misztikus vonatkozással, de ettől függetlenül (főleg mivel nagy pluszt ad Gaunt karakteréhez) a rajongók számára különösen szórakoztató és érdekes írás – noha a kötetben szereplő két művéből ez a gyengébbik. Nick Kyme novellája a Kékvérűek (ők keserítették meg Gaunték életét egy-két könyvben) csapattestének kálváriáját írja le teljesen vállalható minőségben. Jó az alapsztori kiinduló helyzete, az akcióleírások is nagyszerűen sikerültek és mindezek mellett még az események is többé-kevésbé izgalmasnak tűntek. Problémám igazából csak a Kékvérűek pár tagjával volt, akik néha bizony kiestek a szerepükből (egyszer zsigerből gyűlölik és megvetik a nem arisztokrata származású gárdatagokat – vagyis majdhogynem mindenkit, máskor meg „elismerően bólogatnak” valami apróságon), ennek ellenére sokkal inkább tetszett az alkotás, mint nem, úgyhogy a kötet pozitívabb írásait erősíti.

 

Sandy Mitchell szösszenetének ajánlójában külön kiemelték, hogy milyen jó, hogy a Warhammer univerzumában ilyen humoros írások is elférnek, mint ez a mű, vagy a szerző Ciaphas Cain nevű trilógiája. A verghasti események után játszódó történetben a Birodalom államgépezetének kulisszatitkairól rántja le a leplet az írás, ami kicsit kapkodós lett, de ettől még nagyon érdekes volt. A befejezést már mérföldekről ki lehetett szagolni mondjuk, de a meglepő nem is ez volt igazán, hanem hogy a beharangozó ellenére ebben semmi humoros részt nem találtam. (Persze a cinikus első mondatot kivéve, ami ütött, és talán a könyv legemlékezetesebb mondata volt – „A háború átsöpört a Sabbat Világokon, s azt hiszem, bocsánatos bűn, hogy a többségünk az érkezésénél is jobban várta a távozását.”) A záró, és egyben a legjobb írás újra Dan Abnett nevéhez kötődik. Ebben visszamegyünk jó sok Gaunt Szellemei regénnyel korábbra, és arról tudhatunk meg fontos információkat, hogy a Tanithi Egyesből hogyan is lettek Gaunt Szellemei. A már megszokott, hibátlan történetvezetés és élvezetes stílus mellett külön jó volt, hogy kötetek óta elhullott kedvenc Szellemek is visszatértek pár oldal erejéig és „új” kalandjaikat ismerhettük meg. 

 

Összességében a kötet elég vegyes összhatást mutat, hiszen az Abnett-írások mellett, amelyek már önmagukban is elolvasásra méltóvá teszik a könyvet, néhány lényegesen gyengébb írás is belekerült a válogatásba. Hogy mi volt ennek az oka – személyes barátság, vagy Abnett kevésbé jó szerkesztőnek, mint írónak –, nem igazán tudom, de még az is lehet, hogy az általam alacsonyabbra értékelt írások lesznek sokak kedvencei, elvégre novellásköteteknél gyakran történik ilyen. Ettől függetlenül nem ajánlanám azoknak, akik még csak most ismerkednek az univerzummal, szerencsésebb lesz, ha ők inkább egy regényt választanak – kezdhetnek mondjuk Dan Abnett Gaunt szellemei sorozatának első részével, vagy a jóval rövidebb, de igencsak élvezetes Eisenhorn-trilógia nyitányával, a Xenosszal.