Főkép

Kíváncsi lennék arra a tudományos vitára, amelyen vagy a tudósok, vagy a teológusok megpróbálják tisztázni, vajon a Robert Kirkman által megálmodott zombik gyakorlatilag micsodák, melyik kategóriába tartoznak. A klasszikus értelemben vett élőhalottak lennének? Ennek ellentmond, hogy az eddig leírtak szerint sem a szenteltvíz, sem a szentség (például a kereszt) nem használ ellenük. Esetleg a vudu vallás eredeti értelmezése érvényes rájuk, és egy lusta fekete mágus által animált, helyette dolgozó tetemekről beszélhetünk, akiknél csak arra kell vigyázni, nehogy sót kapjanak az ételükbe? A helyes válasz mindkét feltételezést tagadja, és éppen ezért ijesztőbb azoknál. Mert mit tegyünk, ha ismeretlennel kerülünk szembe, ami ugyan elpusztítható, de egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a horrorfilmekben ábrázolt jólnevelt hulla? Nem tudom, a későbbi regényekben (a második már megjelent angolul, a harmadikat őszre ígérik) mennyire fogják megmagyarázni a történetben szereplő zombik viselkedését, de számomra van pár érthetetlen tétel, amibe most nem mennék bele részletesen, mert akkor sokan kötözködőnek tartanának.
 
A regény értelemszerűen a képregény és a tévésorozat hangulatát igyekszik papíron megosztani az érdeklődőkkel, és ez véleményem szerint sikerült a szerzőpárosnak. Amerika tele van zombikkal, a kevés túlélő pedig mindenféle szervezettség nélkül bolyong a lepusztulusz városok utcáin, biztonságot keresve, de nem találva. Na ezt a hangulatot, a kilátástalanság és reménytelenség, a magára hagyatottság érzését teljes mértékben sikerült szövegileg is megörökíteni. Igazából nincs jelentősége annak, hogy ma mennyi zombit pusztítasz el, amikor holnap még több érkezik, és az élőkkel ellentétben nincs szükségük alvásra, kajára, lőszerre. Ebben a világvége hangulatban nincsenek tartós emberi kapcsolatok, akit ma még szeretsz, holnap már a húsodra pályázhat, nincs közrend, nincs vezetés, nincs orvosi ellátás, sőt, ha így megy tovább, akkor hamarosan enni sem lesz mit. Nincs tévé, nincs rádió, nincsenek újságok. Senki nem tudja, mi van a sarkon túl – leszámítva persze pár ténfergő zombit. Gyakorlatilag a szemünk láttára hullik darabokra a civilizáció, és ezzel együtt, úgy tűnik, kipusztul az emberség, az önzetlenség, a jóság.
 
Az is biztos, hogy Jay Bonansinga regénye a sorozat egyik csúf embere, a kormányzó előéletéről szól, megtudjuk, honnan indult, és miken ment keresztül, milyen élmények hatására lett az a pszichopata, aki a képregény ötödik füzetében bukkan fel. Mellette a zombik csak statiszták, akiket már-már naturális „effektek” kíséretében tálalnak fel nekünk, legyen szó fizikai megjelenésükről, táplálkozásuk gusztustalan leírásáról, vagy csak egyszerűen az illatról, ami körbelengi őket. Úgy gondolom, amit a képregényben vizuálisan látunk, annál jóval többet kapunk a regényben, aki ezek után sem tudja maga elé képzelni a zombijárta almáskertet, vagy a nagyváros délutáni zombicsúcsforgalmát, az menjen és nézze a tévésorozatot.
 
Az idővel azért van némi problémám. Ha jól értelmeztem a bevezetést, akkor kezdéskor csak pár nappal az első zombi felbukkanása után vagyunk, ennek ellenére egyes statisztazombik úgy néznek ki, mint akik hónapokat vagy éveket töltöttek külső megjelenésük amortizálásával. Ebből a szempontból jobb a képregény, hiszen Rick egy hónappal a zombik felbukkanása után ébred fel, ami részben magyarázatot ad a világ állapotára. Búcsúzóul egy rövid részlet, ami remekül összefoglalja az egyik lehetséges túlélési stratégia lényegét: „Túl fogjuk élni ezt a szart, méghozzá úgy, hogy nagyobb szörnyekké válunk, mint azok odakint! Megértetted? Nincsenek többé szabályok! Nincs filozofálgatás, nincs kényeskedés, nincs kegyelem! Csak mi vagyunk és azok a dögök, az egyetlen vágyuk pedig az, hogy felzabálhassák a seggünket! Tehát mi fogjuk megenni őket! Megrágjuk, és kiköpjük mindet, és túléljük az egészet, különben az egész elbaszott világot szétlyuggatom! Tudsz követni? TUDSZ KÖVETNI?!”