Főkép

Van, aki az amerikai klasszikusokat szereti, másnak az angol kortárs szerzők jelentik az irodalom csúcsát, és vannak, akik az orosz írókra esküsznek, az emberi jellemek ábrázolásában utolérhetetlen alaposságuk miatt. Ez utóbbi csoport bizonyára örömünnepet ült 2012. decemberében, amikor megjelent magyarul az Élet és sors című, külföldön körbedicsért nagyregény.
 
Hozzám zűrös előzmények után került a könyv, és bizony egy hetet töltöttünk együtt, mire eljutottam az utolsó oldalig. Elöljáróban egy tanács: szerintem 25-30 éves kor alatt nem érdemes kézbe venni, mert egyes koraérett kivételeket leszámítva az „ifjúság” nem tud mit kezdeni vele, terjedelme (több mint ezer oldal), tartalma (1942-43 eseményeinek átélése) és kivitelezése (szocreál) ugyanis alaposan próbára teszi az olvasót. Persze aki annak idején, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben gyakorta találkozott termelési és hasonló témájú regényekkel, annak ismerős lesz a közeg. Egy biztos, a befogadás szempontjából kifejezetten előnyt jelent a klasszikus orosz szerzők szeretete, további plusz pontokat érnek a Nagy Honvédő Háborúval foglalkozó, korábban olvasott művek, és nem utolsó sorban elkerülhetetlen némi történelmi jártasság. Ha mindez megvan, akkor vegyünk nagy levegőt, és olyan élményben lesz részünk, amire meglehetősen ritkán kerül sor.
 
Grosszman nem aprózta el, párhuzamosan nagyjából 12-15 helyszín eseményeit követjük. Ezek közül kezdem a számomra legérdekesebbel, Sztálingrád ostromával. Erről még mindig nem olvastam jobbat, mint Szimonov 1944-ben megjelent Nappalok és éjszakák című regénye. De ez sem marad el sokkal tőle, mivel Grosszman cseppet sem meglepő módon realistán ábrázolja mind a támadókat, mind a városban lévő védőket, és persze a szovjet utánpótlást.  Nem csak azt tudjuk meg, hogyan éltek és harcoltak a katonák, hanem ezen felül megismerjük szenvedéseiket, hősiességüket, az utánpótlás frontvonalba juttatásának nehézségeit, a házról-házra történő küzdelmet, s azt, hogy még ezekben a napokban is akadt ember, akinek a politikai munka fontosabb volt a harcnál.
 
Annak ellenére, hogy a cselekmény ’42-43 fordulóján zajlik, a regény igazából nem a háborúról szól, hanem egy zsidó értelmiségi családról, életükről, sorsukról, arról, hogy milyen volt az élet Sztálin birodalmában. A hadi események miatt a családtagok egy része idegen fennhatóság alá került, és beszámolóikból az is kiderül, milyen sors várt a zsidókra a németek megszállta területeken (az anya levele az egyik csúcspont a regényben). De a front másik oldalán lévők helyzete sem tekinthető rózsásnak, van abban valami torokszorító, amit a hétköznapjaikról megtudunk. Gondolok itt például Sturm Viktor Pavlovics fizikus vergődésére, aki nem csak magánemberként bizonyul megkérdőjelezhető figurának (feleségéhez való viszonya finoman szólva is helytelen), hanem morális szempontból nézve sem áll a helyzet magaslatán. De vívódása, cselekedeti alkalmasak arra, hogy egy kicsit beleéljük magunkat, milyen lehetett független gondolkodónak lenni egy olyan rendszerben, ahol ezt nem nézték jó szemmel. Vagy ott van a másik tipikus karakter, Krimov Nyikolaj Grigorjevics, aki komisszárként annyira hithű kommunista, amennyire csak lehet, de ebben a világban még ez sem jelent garanciát a nyugdíjra.
 
Nem vezettem nyilvántartást, de legalább száznál több szereplő jön-megy, beszél, ír levelet, harcol, költözik a regényben, emlékezik a múltra, híreket vár a fronton lévőkről, a lágerekben tartózkodókról, börtönbe megy látogatóba, udvarol, álmodozik, stb. Jelenlétük látszólag minden rendszert nélkülöz, mivel felbukkannak, eltűnnek, hogy csak pár száz oldallal később lépjenek elő megint – nem egyszerű feladat mindezt követni, de megéri. Az egészből a maga borzasztóságával kirajzolódik Sztálin rendszere, és hasonlósága Hitlerével (aminek kimondása szintén a könyv egyik nagy erénye).
 
Nekem igazából két bajom van a regénnyel. Egyrészt ennél jóval többet is szívesen olvastam volna a sztálingrádi harcokról, másrészt Grosszman időnként elveszi a gondolkodás, az önálló véleményalkotás lehetőségét tőlem, mint olvasótól, mert egyszerűen az arcomba tolja a végkövetkezetést. No persze tudom, ha mindez a maga idejében, ötven évvel korábban megjelenik magyarul, akkor hatása felbecsülhetetlen lehetett volna – de mivel nem így történt, ezért szerintem nem csak a befogadáshoz szükséges némi idő, hanem ahhoz is, mire képesek leszünk a maga helyén értékelni ezt a valóban nagyszerű családregényt.