Főkép

Dan Abnetta Games Workshop könyvkiadással foglalkozó részlege, a Black Library hivatalos bértollnoka. Ez, még ha igaz is, nem hangzik túl jól – viszont meg kell jegyezni, hogy szenzációsan ír. Abnett 1965-ben született brit sci-fi és képregény író, akinek a nevéhez olyan címek kapcsolódnak, mint a Dredd bíró,a Sinister Dexter vagy a Ki vagy, doki? (Doctor Who), hogy csak azokat a műveket említsem, amik nekem is mondanak valamit. A magyarul is megjelent, tizenhárom részes Gaunt szellemei sorozat mellett még egy tucat Warhammer könyvet jegyez, többek közt a Sötétpenge Malus-, a most olvasott Eisenhorn- és a Ravenor-trilógiákat, illetve a Hórusz lázadásról szóló huszonvalahány részes ciklus pár kötetét. Ezek mindegyike kapható magyarul, vagy épp kiadás előtt áll. És miért fontos ez? Tizennégy Dan Abnett könyvvel a hátam mögött nyugodtan elmondhatom, hogy még közepes sem igen volt köztük, nem hogy gyenge. Szépirodalmi minőséget persze nem várhatunk el tőle – csalatkoznánk, ha mégis –, de a minőségi szórakoztatást hiba nélkül, változatlanul magas szinten nyújtja.
 
A Gaunt regények a sci-fi zsánerén belül az akciódús, katonai vonalat követik, hatalmas, nem ritkán az egész könyvön keresztülvonuló összecsapásokkal, inváziókkal és több tucat, bár sokszor hamar elhulló karakterrel a főszerepben. Az Eisenhorn-trilógiában ezzel szemben jóval kevesebb szereplővel találkozhatunk, a militarista vonalról is le kell mondanunk, helyette már-már nyomozósnak is mondható, horror elemekkel sűrűn átszőtt, hamisítatlan, izgalmas és letehetetlen sci-fi történetet kapunk.
 
Eisenhorn inkvizítor hosszú évek nyomozása után végre a Hübrisz halott jégvilágán ejti csapdába a szerte az univerzumban rettegett terroristát, akiről kiderül, egy olyan kereskedelmi ház megbízásából dolgozik, akik pár száz éve már a Szent Inkvizíció látóterébe kerültek, mint a Káosz által megfertőzött eretnekek. Innen indul a több csillagrendszeren is átívelő vadászat az Inkvizíció megalkuvást nem ismerő inkvizítora, valamint a káosz által megrontott befolyásos kereskedelmi ház és annak magánhadserege között. A két erő – és a szinte láthatatlanul tevékenykedő harmadik fél, a Káosz istenei – közti csatározásokban bolygók vesznek oda és egy új, a Birodalom határain kívül élő idegen faj képviselőivel is megismerkedhetünk.
 
A Szent Inkvizíciónak – legalább – három nagyobb, jól megkülönböztethető szekciója van: az Ordo Xenos az idegen fajok levadászásával foglalkozik, az Ordo Malleus a démonok ellen felállított csoport, míg az Ordo Hereticus a boszorkányok mesterkedéseit hivatott megrendszabályozni. Munkájukat a híres, Deathwatch (Halálfigyelők) nevezetű űrgárdista rendház segíti. A trilógia elolvasása során mindhárom rend munkájába bepillanthatunk majd, de már az első részben is megtudhatunk fontos dolgokat az Inkvizíció belső működéséről és a benne munkálkodó különféle csoportok – monodominánsok, puritánok, radikálisok – közti szűnni nem akaró rivalizálásról. A Warhammer történeteknek külön ízt ad, hogy a középkori vallási dogmákat és egyházszervezeteket saját magukból teljesen kifordított állapotban, de mégis szinte ismerősként ültették át a regények lapjaira. A hithű emberiség ugyanis, már ha féli az Inkvizíciót (és itt igenis minden épeszű polgár rettegi), nem Istent imádja, hanem egy arany szarkofágban lebegő, állítólag isteni hatalommal megáldott embert, az Istencsászárt. Aki nem neki hódol, annak még a családját is kipurgálják a létezésből. Ha pedig kiterjedtebb összeesküvést szimatolnak ki, egy pillanatig sem hezitálnak, hogy megnyomják-e a Nagy Piros Gombot, és bizony a térképkészítők ezután már húzhatják is le a lakható bolygók listájáról az eretnekség bűnében vétkesnek talált planétát.
 
A céltudatos és rendíthetetlen Eisenhorn inkvizítor is ilyen kedélyes figura. Azonban az Inkvizíció teljes – és abszolút – hatalmát maga mögött tudva mégsem tekinthető megállíthatatlan szuperhősnek, aki kardjával és pisztolyával igazi ellenfél nélkül jut el egészen a végkifejletig. Neki két emberfeletti tulajdonsága van csak, a megingathatatlanra szilárdított akaratereje, és az Istencsászárba vetett mély hite, amivel sikeresen átverekszi magát maroknyi bizalmas familiárisa segítségével az előtte tornyosuló akadályokon. A könyv elején még úgy tűnik, hogy mentális ereje – jó, igen, ez is emberfeletti tulajdonsága – majd nagy segítség lesz, hiszen a közembereket utasítani tudja, hogy egyszerű dolgokat tegyenek meg neki, ám nem találkozik olyan gyenge ellenféllel, aki ellen használni tudná.
 
Biztosan csak a kereskedőházas részek miatt jutott eszembe Frank Herbert Dűne sorozata, de a könyv első fele nagyon hasonlított rá. Mintha csak a Harkonnen-ház titkos főhadiszállásán nyomozott volna a Bene Gesserit Rend egyik nagyasszony-anyája. Herbert könyve irodalmilag magasabb minőség azért – itt például hiányoztak a környezet költői szépségű leírásai –, de a Xenos-ban mégis felfedezhetőnek véltem a párhuzamot. A regény második fele viszont teljesen más stílusba vált át, és a saruthik nem földi, nemeuklidészi-geometriája egy egész sor lovecrafti emléket idézett meg, és azt kell mondjam, egyáltalán nem is rosszul. H. P. Lovecraft több követője is írt már erről a száraz, matematikai fogalomrendszerhez képest meglepően sokszor gyomorforgató hatást előidéző jelenségről horror írásaikban, de csak most éreztem újra azt, amit a Mesternél, hogy a szereplők valóban valami nem emberinek a szemtanúi. Azért, ha már egyszer Warhammer – és Dan Abnett – könyvről beszélünk, nem lehet kétséges, hogy pár fejezet erejéig az akciójelenetek és a háborús részek sem hiányozhatnak, tehát aki a Warhammer 40K-s könyvek eme aspektusát részesíti előnyben a történettel szemben, az se visszakozzon. A logós fantasztikus irodalomtól ódzkodók pedig nyugodtan próbálják ki a Xenos-t, meglepődnek majd, hogy milyen minőségi olvasnivalót kapnak a pénzükért, ami emellett könnyen olvasható, szórakoztató és nem hiányzik belőle a zsáner jó nevű íróit idéző, szinte már – de azért remélhetőleg nem – látnoki jövőkép és technikai szerkentyűk garmadája sem.