Főkép

2005-ben, amikor hosszas küzdés után kimúlni látszott a honi Pratchett kiadás, semmilyen összeggel nem fogadtam volna arra, hogy valamikor kezemben tarthatom a Korongvilág sorozat 26. kötetét. Kis túlzással a magyar fantasy könyvkiadás egyik csodájának vagyunk tanúi az utóbbi években, hamarjában nem is emlékszem hasonló, a sírból visszahozott, valóban igényes ciklusra. Márpedig a Korongvilág magányos mamutfenyőként áll a humoros fantasy művek bozótosában, egyrészt színvonala, másrészt több évtizedes jelenléte okán, szóval kifejezetten sajnáltam volna, ha nem kerülnek kiadásra a hátralévő kötetek.
 
Ez a probléma megoldódni látszik, köszönhetően az évi egynél több Pratchett mű kiadásának (régiek és újak vegyesen), s a bővülő címlista egyenes ági következményeként az olvasók közül egyre többen bonyolódnak bele az alsorozatokba. Az Időtolvaj például már az ötödik Halál-kötet, melyben epizodistaként felbukkan Ogg Nagyi a boszorkányok közül, de a történet középpontjában a Halál, annak egyszem unokája, valamint mostani és korábbi üzlettársai (zseniális ötlet) állnak. No meg az idő.
 
Úgy képzelem, amikor Pratchett nekifogott az írásnak, szokás szerint káosz uralkodott a fejében, s ennek eredményeként megint sikerült egymástól oly messze eső témákat összeillesztenie, mint az időutazás, a horrorfilmek és a keleti szerzetesek világtól elzárt kolostorainak belső élete (takarítókkal, helyi furcsaságokkal, vallási hiedelmekkel, újjászületéssel és hatalmi harcokkal), és a kutya se tudja még mi mindent, lévén kevesen rendelkezünk olyan elmével, mint ő. És akkor még ott vannak a csak sebtiben meghivatkozott művek, mint például a Biblia vagy a Titanic, és persze egy rakat Korongvilág regény.
 
Persze a más művekre történő hivatkozás önmagában még kevés az üdvösséghez, ahhoz megfelelő alapötlet és történet szükségeltetik. Nos ezzel sincs baj, a több szálon futó cselekmény a végére igazi grandiőz fináléba torkollik, az alapötlet kiválóságát pedig mi sem jellemzi jobban, hogy némi változtatással az egyik Angel epizódban is feldolgozták. A karakterek kidolgozottsága talán egy fokkal jobb, mint az „átlagos” Korongvilág regényekben, a két szerzetes (Lu-ce és Lobsang) például kifejezetten emlékezetes, még akkor is, ha egyeseknek kapásból David Carradine egyébként borzalmas tévésorozata jut az eszébe róluk. Egy biztos, Zsuzsa mostani kalandjairól hosszan mesélhet majd a diákjainak, igaz, az időnek ezután bőviben vagyunk. Mindent figyelembe véve, hajlok arra a feltételezésre – ennél többre a teljes életmű ismerete nélkül nem vállalkozom –, hogy az Időtolvaj helye valahol az öt legjobb Pratchett között van, még akkor is, ha a maradék négy címe most nem jut eszembe.
 
A szerző életrajza