FőképSokszor tettük már szóvá (főként negatívumként), hogy a magyar képregényes szubkultúra mennyire kicsi és sokszor belterjes, ám ennek néha megvannak az előnyei is. Mert egyrészt ugyan kicsi a képregények hazai rajongótábora, ám ez annál stabilabbá vált az utóbbi időszakban, így az alkotóknak és kiadóknak is könnyebb tervezni az újabb megjelenésekkel kapcsolatban. Másrészt pedig a rajongók is könnyebben lehetnek hatással az alkotókra, hiszen a Majd ha Fagy! után többen éltek (köztük mi is) azzal a kifogással, hogy az ötlet nagyon jó volt és tulajdonképpen jól sikerült képregényről van szó, de a hirtelen rajzstílusváltások, a minden alkotó által másfelé vitt történet kicsit zavaró volt. A 5Panelsesek pedig megfogadták a tanácsot, így most másként próbálkoztak: ezúttal a karakterek kiagyalója, Pádár Ádám egy személyben találta ki a történeteket (merthogy ebben a füzetben három rövidebb sztori kapott helyett), viszont mindegyiket más illusztrálta és színezte ki.

Itt már rögtön fel is tűnhet, hogy ennek a kötetnek a létrehozásában jóval kevesebben vettek részt (egy író, három rajzoló és három színező), ám a rövid epizódoknak köszönhetően az egész könnyebben olvasható, egységesebb lett, ami sokkal fogyaszthatóbbá teszi a művet. De szó sincs arról, hogy a füzet egyhangú lenne, hiszen a három történet mind az illusztrációkban, mind a panelkezelésben, mind a színekben, mind a stílusban (legyen szó a megoldásokról, a történetről vagy épp a szövegről) igencsak változatosra sikerült. És mivel három külön sztoriról beszélünk, így ez nagyon jól mutatja, hogy az alkotók képesek csapatként dolgozni, miközben az egyéniségüket is meg tudják tartani.

A Legenda már-már mangás (sokaknak talán a Narutót idéző történetvezetése miatt is olyan hatást keltő), Karina MacGill által aprólékosan megalkotott rajzai nagyszerűen adják vissza a nagy léptékű célokat, Kedves Éva színeinek finom árnyalatai pedig tovább fokozzák ezt az érzést. Az Ezüstturul régies, teljesen statikus panelkezelése, a szöveg beírása és stílusa egyszerre idézi a régi kódexeket és hajt fejet a korai képregények előtt. Erhardt Domonkos rajzai nem annyira részletesek, mint az első történetnél, viszont sokkal könnyedebbek, Szebeni Péter élénk színezése pedig tovább növeli a rajzok által keltett vidám és könnyed hangulatot. A kötetet záró Jankele című epizód Koska Zoli félreismerhetetlen rajzaival jelenik meg, ami látszólag a legegyszerűbb stílusú a kötetben, és a fiatalember satírozásai, stílusos ceruzavonásai is könnyedén befogadhatóvá teszik a történetet (ami nagyon fontos, hiszen ez a sztori kötődik legjobban a Majd ha Fagy!-hoz), Kiss Judit pedig zseniálisan találta meg azt a módszert, amivel a rajzoló satírozásai által teljesen kitöltött térben is elhagyhatatlanná válnak az általa megjelenített színek.

Szóval egy egész estés képregény helyett ezúttal három szösszenet kerül a kezünkbe (hiszen a sorozatindító 80 oldala után, ez már csak 36 oldalban jött ki), amik helyenként lehettek volna hosszabbak, legalábbis én jobban örültem volna, ha a Legendára és Az Ezüstturulra rászánnak még úgy négy-öt oldalt és „skiccek” helyett mélyebb történeteket kapunk, de érezhetően nem ez a füzet leghangsúlyosabb jellemzője.

Már rögtön a borítóról szembetűnhet (amely Molnár Gábor keze munkáját dicséri), hogy itt kicsit másról lesz szó, mint az első füzetben, hiszen a már megismert négy busó helyett teljesen más szereplők vigyorognak ránk. De vajon ki ez a taréjos csaj, a buzogányos zöld fickó, a napszemüveges „piroska” és a lila lány? Ezt persze nem árulom el, inkább fedezzétek fel magatoknak ezeket az újdonságokat. De annyit azért elmondhatok, hogy ha ez a füzet nem is olyan fontos történeteket vonultat fel, mint elődje, bőven megtudhat a kedves olvasó újabb és újabb részleteket a busókról. Például hogy kik is azok a Jankelék? Vagy hogy miként válik egy busó azzá, ami valójában? Mik az álmaik vagy milyen büntetésben részesülnek, ha túl sok csíntalanságot követnek el? Ezekre (és még több mindenre) választ kapunk, miközben a már említett rövidség ellenére sem maradhat ki egy-egy komoly pillanat, néhány vicc, vagy egyszerűen csak néhány szórakoztató ballépés.

A Majd ha Fagy!-hoz képest az Árral szemben igencsak más: nem a történetet bonyolítja tovább, hanem kis epizódokban ad színesebb képet a busókról, sokkal rövidebb, ám az egy írónak és a kevésbé spontán megoldásoknak köszönhetően egységesebb, ráadásul az időben is visszafelé ugrunk a bevezető kötethez képest. Ha valaki most kezdené el követni a busókat, annak biztosan nem ezt a füzetet ajánlanám (bár nincs benne olyan, ami ne volna érthető a Majd ha Fagy! ismerete nélkül), viszont rajongóknak kötelező darab.

És ha valaki úgy gondolná, hogy neki bizony egész estés képregénydózisban kell megkapnia a busók kalandjait, ne ijedjen meg, a következő kötet ismét nagyobb terjedelemben jelenik majd meg, és az egy író által keltett egységes hatást sem fogja nélkülözni.