Főkép

A tavaly megjelent monumentális nagyregény, az Imágó után idén egy novelláskötetet olvashatunk a csodás orosz mesélő, Ljudmila Ulickaja tollából. A mi Urunk népe című kötetben található történetek éppúgy belesimulnak az életmű egészébe, mint a korábbi válogatáskötet, az Elsők és utolsók novellái, vagy a korai kisregények, mégis, ezúttal meglepetésként érhet minket, hogy egy – bizonyos szempontból – új téma köré vannak felfűzve. Ez pedig a csoda. A hétköznapi csoda, mely végigkíséri életünket, mely ott van még a legnagyobb nyomorban és a leginkább emberpróbáló pillanatokban is, ami éltet és újabb csodák felfedezésére késztet.
 
S ha már meglepetés: az írónőtől szokatlanul bensőséges és kitárulkozó előszóval indul a kötet, a szerzői én széthullásáról, a szerepvesztésről és annak felszabadító voltáról, a szereplők önmagukra találásáról – mintha előrevetítené a novellákon végigfutó szembenézést: halállal, betegséggel, öregséggel, önmagunk (az önmagunkról alkotott kép) széthullásával. Szokatlannak tetszik, ám nem teljesen idegen az írónő korábbi munkáitól: Ulickaja sosem tagadta művei önéletrajzi vonásait, szinte minden regényében találhattunk legalább egy szereplőt, aki az ő alteregójaként (is) járkált a lapokon, és lépett kapcsolatba a többi – valós avagy kitalált – szereplővel; most fordul elő azonban először, hogy az előszóban néven neveződik Zsenya, a szerző „képviselője és küldöttje”.
 
Zsenya, aki vissza-visszatér, s mintha az lenne a feladata, hogy megzabolázza a szereplőket, akik kezdenek kicsúszni a mindenható szerző keze alól: mint egy gyermekei kezét nagy duzzogva elengedő szülő, úgy ír Ulickaja a hősei eszméléséről – de azért velük küldi „küldöttjét”. Aki mindig ott van, ha a többi szereplőnek szüksége van rá – ő az, aki vigyáz a macskára, ha a gazda elutazik, aki megvizsgálja a betegeket, aki vigyáz a gyerekekre, és barátságokat hoz össze. Aki ott van a szükségben, mintegy „katalizálva” a csodát.
 
Amire szükség is van: hiszen ez még mindig a huszadik század második felének lefojtott, kilátástalan, társbérletektől zsúfolt, bűzös, alkoholban fürdő Szovjetúniója. Ahol a gyermekek túl korán tanulják meg, hogy a részeg, verekedő apától nem könnyű megszabadulni, ahol családok élnek közös fedél alatt nem múló gyűlölködés közepette, ahol egy váratlan áramszünet egy egész lakóház életét változtatja meg gyökeresen. Kisemberek hétköznapjairól olvashatunk, akik küzdenek, szenvednek, örülnek, és mindenekelőtt: hisznek. Valamiben, ami náluk magasabb rendű – legyen az Isten, a vér szava, a tudomány vagy a politika.
 
Nagyon orosz és nagyon emberközeli Ulickaja hőseinek hozzáállása a hithez – egy olyan hagyományban, ahol jól megfért egymás mellett a cár atyuska és a kommunista párt imádata, és még a legvéresebb diktatúrában sem gyengült a vallásba vetett hit, nem csoda, hogy mindent áthat valami kiismerhetetlen fensőbbség léte. Ami lehet őrangyal, aki épp akkor áll mellettünk, amikor a leginkább szükség van rá, lehet egy hang, egy fuvallat, egy dal. Rajtunk áll, hogy felismerjük-e és hogy elfogadjuk-e amit hoz. Mert cseppet sem biztos, hogy az áldás nem átok képében érkezik.
 
Ulickaja épp úgy mesél most is, mint korábbi műveiben: természetesen, finoman, áradó mesélőkedvvel, mégis, nagyon meghitten és kicsit tán elmélyültebben-szomorkásabban. Valahol olyan ez a kötet, mint a természet ősszel: leveleket hullató, avarszagú, borongós, ám itt-ott harsogó piros faleveleket görgető, a melengető őszi napfény kósza sugaraival csíkozott, a megpihenés után új kezdet ígéretét hordozó.
 
Ha jókor talál meg, nekünk is csodát adhat.