Főkép

A borító és a cím nem sok fogódzkodót adott ahhoz, hogy kiderítsem, mit várhatok, legfeljebb a hátsó borítón olvasható szövegben felbukkanó „pina” szó árult el valamit, valamint Karafiáth Orsolya neve jelenthette a garanciát arra, hogy új könyvében semmiképp sem csalódhatom. Azt azonban nem tudnám megmondani, mikor esett le, és hogy egyáltalán megdöbbentem-e, amikor tudatosodott bennem, hogy egy leszbikus történetet olvasok. Nem mintha a téma nem fordult volna még elő olvasmányélményeimben – elég Lillian Hellman híres és kegyetlen darabját, a Végzetes rágalomként megfilmesített A gyerekek óráját említenem –, efféle nyíltsággal, a „másik” helyzetébe való ilyen egyértelmű belehelyezkedéssel viszont még sohasem találkoztam magyar mainstream szerző könyvében.
 
Ebben a regényben is felbukkan persze a lánytanítványai iránt „nemtelen” vonzalommal vádolt pedagógusnő alakja, ám a diákjaival bratyizó osztályfőnök és színjátszókört vezető tanárnő itt nem annyira irodalmi toposz, mint az életből vett, valós minta egyfajta egyénre szabása. Nehéz eldönteni, hogy a próbák után a kiválasztottakkal együtt konyakozó-vodkázó Mari amolyan Jean Brodie féle manipulátor-e, aki a maga képére igyekszik alakítani a krém krémjét, avagy csupán önnön – talán csak feltételezett ám mindenképp kihangsúlyozott – másságának igazolását keresi-e tanítványainak rajongásában. Még a vég is megjósolható valamennyire, ha valóban odafigyelünk az elbeszélő lelkének rezdüléseire, személyiségének fejlődésére.
 
Hiszen afféle fejlődésregény a Kicsi Lili – egy saját neméhez inkább vonzódó fiatal lány felnőtté válásának története a klasszikus két fontos szerelemmel, költözéssel, hibákkal és útkereséssel együtt. Ugyanakkor már maga a narratív szerkezet szembeszökően egyéni, hiszen a két kapcsolat bemutatása egymással váltakozva, mintegy egymás mellett halad előre az időben, ami a hirtelen, jól időzített vágásokkal egyrészt lehetővé teszi a feszültség folyamatos fenntartását, és rendkívüli lendületet ad a regénynek, másrészt szembe- és párhuzamba állíthatja, ellenpontozhatja a különböző motívumokat. A zeneműszerű struktúrát pedig az egy szuszra elolvasandó, bekezdések és gondolatjelezett párbeszédek nélküli fejezetek teszik szinte kényszerítően sodró tempójúvá.
 
A pszichológiai aspektust a címben szereplő Lili, a narrátor hisztis és kiszámíthatatlan, tehetetlenségében is domináns főnöke, egy szintén – ám voltaképp másféle – másságától különleges nő emeli ki, és ugyanő vezeti rá Leát, a történet elbeszélőjét az általa talán legkönnyebben járható útra. A kettejük vad, vibráló, sokszor pusztító interakciói teremtik meg a könyv sajátos hangulatát, ami a kvázi-szingli lét és a normától való eltéréssel járó önazonossági válság megélésének sajátos keverékéből áll össze. Mondhatni, modern szenvedéstörténet ez, szimbolikus stációkkal és megváltással együtt, ám efféle olvasatot senkire sem szeretnék ráerőszakolni. Elég „közönséges” huszonegyedik századi lélektani regényként olvasni a Kicsi Lilit, egyszerűen megpróbálni beleélni magunkat a szereplők helyzetébe, hogy önmagunkat meghaladhassuk és eljuthassunk a részleges vagy teljes elfogadásig, vagy legalábbis szembesüljünk saját korunk néhány fájdalmas, de nem össztársadalmi problémájával.
 
Karafiáth Orsolyában mindig is megvolt a polgárpukkasztó hajlam, és most, úgy vélem, sikerült rátalálnia egy idehaza igazán tabuként kezelt témára, a hihetetlen könnyedséggel és bravúros technikával megírt szöveg azonban remélhetőleg olyanokkal is elfogadtatja majd a témaválasztást, akik amúgy megfontolásra méltónak sem találnának holmi leszbikus dilemmákat és érzelmeket. Az irodalmi teljesítmény mindenesetre elvitathatatlan, és érzésem szerint a Kicsi Lili Karafiáth minden korábbi művénél érettebbre sikerült. Már csak ezért is érdemes elolvasnia mindenkinek.