Főkép

Amikor tavaly nyáron az első M. R. James-válogatást kézbe vehettem, még nem tudtam teljes mértékben, hogy mire is számítsak, s talán ezért volt részem olyan kellemes meglepetésben. Azóta a MesterMűvek sorozat keretein belül Sir Arthur Conan Doyle-tól is olvashattam hasonló stílusú novellákat – sőt, Kornya Zsolt néhány hónapja újra kiadott kötetében, a Sötét álmokban megjelent néhány műve sem különbözik túlságosan a brit szerző munkásságától –, így a Sötét örökség esetében már nemcsak a stílus- és látásmódbeli érdekességekre koncentráltam, hanem sokkal inkább a finom utalásokra, a szerkesztési apróságokra és a szórakoztatásra, mely azért most sem maradt el, legfeljebb egy kicsit kevésbé vagyok lelkes a novellagyűjteménnyel kapcsolatban, mint egy évvel ezelőtt.
 
A Szellemjárás Angliában című válogatásban a szerző korai munkássága dominált, a legjellegzetesebb és legszórakoztatóbb művek kerültek bele, míg a Sötét örökségben kései, jellemzően inkább felkérésre és helykitöltési célból írt elbeszélései szerepelnek, s így néhány gyengébb darab is olvasható a valamivel több mint háromszáz oldalon. Többsége azonban nem okoz csalódást, már rögtön a nyitány, A whitminsteri rezidencia is tökéletesen megteremti a finoman borzongató és kellemesen feszült légkört, melyet a Mr. Humphreys öröksége  és a Mr. Poynter naplója tovább folytat. Ezekben a régiségbúvár rémtörténetekben a természetfeletti csak nehezen megfogható és egyáltalán nem magyarázható meg – ám ettől még jelen van, megrémiszti, akár a halálba is kergeti áldozatait, miközben az olvasó hátán is végigfut a borzongás.
 
A folytatásban nagyszerűen tetten érhetőek James ötletes szerkesztési és narratív megoldásai, ugyanis nemcsak hogy másod- és harmadlagos mesélők szájából hangzik el a cselekmény, de szándékosan ködösít, inkább csak sejtet, ritkán mond konkrétumot, így az írásaiban szereplő rémségek hatása is felerősödik – hiszen sokkal jobban félünk az ismeretlentől, mint bármi mástól. A karakterek gyakran nincsenek is tudatában a rájuk leselkedő veszélynek, véletlenül olyan események résztvevőivé lesznek, amelyek meghatározzák további életüket. James mindezt meglepően erős hangulatban tálalja, néhány kivételtől eltekintve teljes mértékben leköti a figyelmet, pedig nincsenek a megszokott értelemben vett izgalmak és különlegesen hatásvadász mozzanatok, a borzalmakat szellemileg ragadja meg, a tudatalattinkra hat. Azonban emiatt sokaknak tűnhet zavaróan lassúnak, unalmasnak a szöveg, mindenképpen szükséges némi ráhangolódás ezekre a művekre.
 
A novellákban még mindig egy-egy tárgyhoz kötődnek a nem mindennapi élmények, s legyen szó babaházról, koronáról, vagy személyes kedvencemről, egy furcsa látcsőről – a szerencsétlen áldozatok nem menekülhetnek, muszáj megtapasztalniuk a természetfeletti világot is. A szerző sokszor erős iróniával tarkítja az elbeszéléseket, érdekes ötletekkel kísérletezik – példának okáért az Esti mese már előadásmódjával is megragadott, de érdemes még megemlíteni a Fejezet egy székesegyház történetéből című írást is, melyben tényleg az apró utalásokra, elszórt megjegyzésekre kell figyelni, csak úgy áll össze a teljes történet; vagy akár a már említett A whitminsteri rezidenciát, mely az időszerkezetében is mutat néhány érdekességet. A könyv zárása, a Karcolat pedig felteszi az i-re a pontot James életművében, a szinte lírai stílusú írás sajátosan idézi meg a szerző gyermekkorát, és meglepően közel engedi magához az olvasókat.
 
Sajnos azonban a kötetbe kerültek gyengébb írások is, melyek főleg már James utolsó éveiben keletkeztek, s jellemzően kevesebb a finom árnyalás, az atmoszféra megteremtése kissé nehézkes, így a hatás sem túl erős. Pedig az ötletek nagyszerűek, elég, ha A két doktorban meglebegtetett mitológiai távlatokra, vagy A rituálé címadó receptúrájára gondolunk, melyekből sokkal hatásosabb művek is születhettek volna. Ettől függetlenül örülhetünk a magyar kiadásnak, bár sajnos azért az sem problémamentes, ugyanis az elütések, elgépelések aránya még mindig zavaró mennyiségű. Ellenben Kornya Zsolt szerkesztő novellákhoz fűzött megjegyzései, illetve a hatalmas jegyzetapparátus annál kiválóbb, hiszen az elbeszélések olyan aspektusára világít rá, melyek különben elsikkadtak volna – jóllehet néha talán már átesett a ló túlsó oldalára, például A fenstantoni boszorkány esetében szinte élvezhetetlen a szöveg, ha az olvasó a lábjegyzeteket is figyelemmel követi.
 
A második M. R. James-válogatás talán nem olyan lenyűgöző gyűjtemény, mint az első volt, ám csak ajánlani tudom mindenkinek, akit a hasonló stílusú borzongatás és feszültségkeltés leköt és képes elszakadni a modern idők vérengzős horrorjaitól, hiszen itt ilyesmiről szó sincs. Akit viszont a megfelelő időben és hangulatban talál meg ez a tizenhat elbeszélés, az egy pillanatig sem fog unatkozni, legfeljebb csak a gyengébb művek nem nyerik el annyira a tetszését. A MesterMűvek sorozatban a szerzőtől elvileg még egy kötetre számíthatunk, melynek jelentős részét Az öt korsó című kisregénye fogja alkotni – én azt is kíváncsian várom.