Főkép Nem is tudom miért kerülgettem évekig ezt a könyvet, pedig az előző rész nagyon tetszett, akárcsak a belőle készített mozifilm, amiben Dustin Hoffman játszott nagyot. Tudat alatt biztos úgy voltam vele, hogy ha a szerző 35 évet várt a folytatás megírásával, akkor egy darabig én is jegelhetem. De aztán az idei nyaralásra magammal vittem, és roppant jól szórakoztam rajta. A hangvétel mit sem változott, és akinek bejött annak idején Jack Crabb stílusa, no meg világszemlélete, azt most sem éri csalódás, a hangvétel semmit sem változott, csak az indiánok korának lett vége, hogy a fehér ember a saját szájaíze szerint formálja át a kontinenst.
 
Jack természetesen most is ott van az események sűrűjében, hogy afféle uszadékfaként ide-oda hányódjon a történelem folyójának hullámain. Ez a gyakori irányváltás a túlélési technikájából következik: sosem áll ki a maga igazáért, inkább igyekszik mások árnyékában megélni a holnapot, és megtömni a bendőjét. Ez a mentalitás aztán tényleg fura helyzetekbe sodorja, és mondanom sem kell, ő mindent másként látott, mint ahogyan azt később az újság- és regényírók papírra vetették. De ennél kevesebbet nem is vártam tőle. Mondjuk van abban valami végzetszerű, hogy amikor csórikám megpróbálja elmesélni az élményeit, a valóban megtörtént dolgokat, rendre félbeszakítják, és sosem ér a beszámoló végére. Pedig ezúttal is van mire emlékeznie: Vad Bill Hickok, Bat Masterson, Buffalo Bill, Ülő Bika, Custer tábornok özvegye, Annie Oakley mind-mind személyes ismerősei.
 
A matuzsálemi kort megért Jack ebben a részben életének középső harmadába avat be bennünket, abban a történetmesélő stílusban, amiért annak idején az egész világ megszerette Mark Twaint. A hasonlóságot csak fokozza, hogy narrátorunk, mint a nép egyszerű és tanulatlan gyermeke bizony hadilábon áll a nyelvtannal, és ez a vonása csak még jobban kiemeli az általa elmeséltek múltbéliségét (ilyenkor sajnálom, hogy nem tudok olyan szinten angolul olvasni, eredetiben biztos nagy élmény lehet a szöveg). Fehér-indián neveltetésének hála egyaránt megérti mindkét oldal észjárását, s bizony gyakorta előfordul, hogy a rézbőrűek világlátását kell magyaráznia a másik félnek, mert első hallásra az nem mindig érthető – pedig nagyon egyszerű, csak az amerikaiak szellemiségétől idegen logikára épül.
 
A Kis Nagy Ember visszatér gyönyörű történet, amiből nem csak az derül ki, miként maradt életben az előző kötetben leírtak ellenére „hősünk”, hanem az is, mennyi mindenről nem beszélt még, hiszen amikor elbúcsúzunk tőle, még csak élete felénél tart, és mindenkit biztosít arról, hogy később is csuda izgalmas dolgok estek meg vele. Sajnos ezt már nem valószínű, hogy megismerjük, mivel Berger idén már 88 éves – bár ki tudja, ha ő is addig él, mint Jack…