Főkép

Minden fanyalgásom és fenntartásom ellenére kitartóan követem a sorozatot, pedig szívem szerint nagyjából a hetedik kötet után abbahagytam volna. Sokat segített, hogy szépek, különlegesek, kifejezettem művésziek voltak a borítók, alapban sötét tónussal, egy-egy kiválasztott színnel oldva a komorságot, ráadásul mindig volt némi utalás a várható tartalomra. Fura, de valahogy mindig az volt az érzésem, hogy önmagukban is önálló, megkomponált „műalkotásokat” látok, melyek magukban hordozták ugyan az erotika ígéretét, de nem tolakodóan, nem erőszakosan, csupán utalás szinten. Ehhez képest a tizenhetedik kötet borítója egy förtelem. Nincs benne koncepció, olyan, mintha fél óra alatt csapták volna össze. Bár világos a tónus, mégis harsánynak, tolakodónak és közönségesnek érzem, ráadásul a kehes farkasnak semmi keresni valója rajta. Ha ezen múlt volna, biztosan nem veszem le a polcról, hogy elolvassam. Remélem, ez csak egy kísérleti kitérő volt, és a jövőben nem ez lesz a tendencia.

 

A kötet terjedelmét látva biztos voltam benne, hogy ez csak egy rövidke intermezzo lesz Anita életében, nem egy komplex, világmegváltó kaland, de – a fülszöveg alapján legalábbis – megint halottkeltéses ügybe keveredünk, ami olyan régen volt már, hogy szinte nem is emlékszünk rá. Mint ahogy arra sem, hogy Laurell K. Hamilton bármikor is megosztotta volna olvasóival az alkotás folyamatát, legalábbis az éppen aktuális kötetben. Sőt, ezúttal messzebbre ment, és a bevezetőben egyenesen egy esszét, valamint egy képregényt ígért, melyet ugyanaz az esemény ihletett, mint a „regényt”. Sőt, bátorkodott megtiltani az előrelapozást, mondván, hogy veszélybe kerülhet a csattanó. Gondoltam, hogy ha jó lesz a történet, emellett bepillantást is nyerhetek a szerző fejébe, és még képregényt is kapok, talán engedékenyebb hangulatban nézem majd a borítót. Sajnos a végén több ok miatt is csalódnom kellett, de lehet, hogy csak nekem voltak túl nagyok az elvárásaim, és a helyzet nem is annyira rossz. Nem tudom, ez is csak nézőpont kérdése, bár akárhogy is csűröm-csavarom, a hiányzó képregényre nem találok mentséget.

 

Jó volt újra olvasni, hogy Anitának azért mégis maradtak elvei, ha nem is túl sok. Az egyik ilyen, hogy alapos ok nélkül nem szólít elő halottat. Márpedig azon a bizonyos napon, amikor találkozunk vele, ketten is olyasmit szeretnének tőle, amit ő kerek perec megtagad. A gyászolók vérmérsékletük szerint próbálkoznak a meggyőzéssel, majd dolguk végezetlenül távoznak. Anita nem is foglalkozik tovább a dologgal, sőt, talán már el is felejtette, ám nagyjából két héttel később megjelenik két nehézfiú, és finomnak nem nevezhető módon ráveszik, hogy elvégezze a feladatot, amivel Tony Bennington megbízza. Hát lehet ellenállni egy kérésnek, ha szeretteink testi épsége a tét? Biztosan, de nem Anita Blake az, aki képes erre. Persze attól nem kell tartani, hogy nem ragad meg minden alkalmat a visszavágásra. Sőt.

 

Sajnos a személyes háremnek bizonyos tagjai ezúttal sem bukkannak fel, sőt, három kedvesen kívül senki, és ők is csak érintőlegesen, de legalább végre minden idegszálunkkal Anitára koncentrálhatunk, és megnézhetjük, hogy mire megy a többiek fizikai illetve metafizikai segítsége nélkül, illetve milyen, amikor nem csinálja, hanem megoldja a problémákat. Üdítő változatosság, annyi szent.

 

A szerző életrajza

 

Részlet a regényből