Főkép A salemi boszorkányok története egyike azon témáknak, amely számos olvasót érdekel. Sajnos kevés regény jelenik meg róluk magyarul, ezért izgatott sustorgás és heveny kívánságlistára pakolgatás előzte meg Katherine Howe – aki rokonsági kapcsolatban áll a Salemben boszorkányságért elítélt Elizabeth Proctorral és Elizabeth Howe-val – regényének megjelenését.
 
Connie Goodwin, túl a sikeres vizsgán, úgy gondolja, végre fellélegezhet és némi pihenést követően foglalkozhat a disszertációjával, ám habókos édesanyja kérésére a Salem melletti Marbleheadbe utazik, hogy rendbe tegye és eladásra bocsássa nagyanyja rogyadozó házát. A lány, lábai mellett Arlóval, a sárszín kiskutyával, megdöbbenve fedezi fel a ház elvadult kertjében burjánzó mérgező növények garmadáját (első körben a sikoltó mandragórát), majd egy régi Bibliában egy kulcsot, amelybe egy megsárgult papírszeletkét dugtak, melyen mindössze két szó áll: Delivarence Dane. Constance történészi érdeklődését felkelti a rejtélyes név, ezért nyomozni kezd, és meglepve fedezi fel, hogy Delivarence valószínűleg egy elfeledett/ismeretlen salemi boszorkány.

Ez a könyv olyan volt számomra, mint a puffasztott rizs: valamennyire jóllakat, de nincs benne sok élvezet. Elég alacsony volt az izgalmi görbéje, mert kopottas klisékkel zsonglőrködik; itt van a kissé sótlan, a régi könyvek porától terhes levegőn tengődő bölcsészlány, számos kisebbségi komplexussal, aki azért lett ilyen akkurátus, a szabályokhoz végletesen ragaszkodó, görcsös igyekezettel megvert felnőtt, mert hippi édesanyja spirituális jelleme nem adta meg neki azt a gyermekkori biztonságot, amire szüksége lett volna. Ám ami igazán padlóra küldött: a jóképű, „carpe diem” elvét valló fiatalember. Természetesen ez az „agnosztikus ipari alpinista” a feje tetejére állítja Connie világnézetét (pl. azt, hogy akkor lehet a legjobban önmaga, ha egyedül van), egy találkozás után iszonyúan vonzódnak egymáshoz, a szerelem is türelmetlenül toporog a küszöbön, és persze Sam mellett teljesen kivirul a zárkózott lány. Magamban némán könyörögtem: „Ne, Connie, ne feküdj le vele! Fedezd fel, hogy nevetés közben idegesítően nyerít, hogy valójában türelmetlen, lopkodja a zoknijaidat, rühelli a kutyákat, bármi, csak ne érezd úgy, hogy ő életed szerelme, ne legyél már ennyire kiszámítható!” Ezért nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, bár Connie gondolkodását meg tudom érteni, a félelmeit átérzem, de minden erőfeszítésem ellenére képtelen voltam megkedvelni. A karakterek mellett sajnos ez a cselekmény egy részére is igaz, könnyen ki lehet találni a halomnyi egyértelmű jelből – ezért duplán fájt a főszereplő vaksága és makacs tagadása –, mire akar az írónő kilyukadni és mi lesz a történet befejezése.

Mindezek ellenére nem mondom azt, hogy elvesztegetettnek tartom a regény olvasásával töltött időt – hiszen a puffasztott rizs is jólesik az üres gyomornak –, voltak benne olyan elemek, amelyek tetszettek. A múltbeli szálat, Delivarence és leszármazottai történetét szerettem olvasni, a korabeli nyelvezet olvastán meg majdnem cuppogtam a gyönyörűségtől. Szerettem az anyó régi házában kavirnyálni, Connie-val együtt böngészni a régi, portól fekete üvegek címkéit, a levéltárakban és régi könyvek közötti kutakodásról nem is beszélve – itt figyelmeztetek mindenkit, hogy ez a könyv kicsit bölcsész, a porszagú, leheletvékony papírok archaikus szövegei közti nyomozást nem mindenki szokta élvezni (ebből a szempontból kicsit hasonlít Elizabeth Kostova: A történész és Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve c. művekre). De minden bölcsész – vagy bölcsészvénájú – ember egyszerre fog felnevetni és borzongani, amikor Connie áll egy katalóguscédulákkal tömött szekrény előtt, és egy olyan kötetet keres, amelynek nem ismeri a szerzőjét, a keletkezési idejét és a műfaját – ez minden bölcsész rémálma.

Összességében nem volt ez rossz olvasmányélmény, nyaralásra vagy szimplán kikapcsolódásnak pont megfelel. De aki valamivel boszorkányosabb, misztikusabb élményre vágyik, annak inkább A csipkeolvasót ajánlom – szintén Salem, szintén a Gabónál jelent meg –, vagy Alice Hoffman regényeit. A kiadónak viszont szép nagy piros pont jár az igényes, szép kiadásért.