Főkép Orson Scott Card leghíresebb regénye, a Végjáték múlt évben jelent meg újra magyarul, és készül belőle a mozifilm. A könyv angolul 1985-ben látott napvilágot, és egy hosszú ciklus nyitódarabja lett. Ám, szokatlan módon, Card egy mellékszálból is külön sorozatot csinált, ez lett az Árnyék saga, melynek nyitókötete cikkem tárgya. S ami még szokatlanabb: az Ender árnyékában nagyjából a Végjáték eseményeit írta meg újra, egy másik szereplő szemszögéből.
 
Card előszavában kifejti, hogy maga sem volt biztos benne, mi is ez, azt mondja, még leginkább „parallax”, és hogy nem volt könnyű dolga. Akárhogy is, bátor vállalkozás, hiszen könnyen válhatott volna a dolog erőltetetté, unalmassá, de nem, bizonyos tekintetben még erősebb is lett a könyv, mint a Végjáték. 1999-ben jelent meg, és a köztes időben Card profi íróvá vált. Úgy értem, a Végjáték zseniális volt, de az Ender árnyékán még annál is jobban érződik a tudatosság, az, hogy rengeteg apró részletnek, elemnek kellett stimmelnie – igaz, ha nem így írja, nyilván össze is omlik az egész.
 
A főszereplő Bean, az apró zseni, akinek a Végjátékban is fontos szerep jutott, de most megtudhatjuk azt is, honnan jön, mi az ő háttere. Anélkül, hogy túl sokat árulnék el, az az érzésem, Bean emberfeletti intellektusa valahogy alaposabb magyarázatot kap, mint Enderé. De ugyanúgy a hideg kiráz tőle: különlegesen intelligens gyermekekről szól a történet, akiket egy űrben lebegő hadiskolában arra készítenek fel, hogy a hangyok (a Végjáték új fordításában: csótányok) újabb invázióját megakadályozzák. Ezek az űrbéli lények első látogatásukkor elpusztították Kína nagyobbik részét – amivel elérték, hogy a Föld nemzetei végre összefogtak, az egy nagy közös ellenséggel szemben, ám nem vitás, hogy amint elmúlik a hangy-veszély, ez a kényes béke azonnal felbomlik, és többen is pályáznak majd a világ ura címre, amihez szintén jól jönnének a Hadiskola növendékei. Mert ezek a kölykök tényleg különlegesek, nagyobb katonai zsenik, mint a történelem híres hadvezéreinek a zöme – s különösképpen Ender és Bean…
 
Bean Rotterdamból jön, kb. két évesen képes túlélni utcakölyökként, sőt elérni, hogy a nyomorgó, egymástól is folyton lopkodó gyerekek valamiféle csapatba szerveződjenek, és a nagyobbak felhagyjanak a kisebbek sanyargatásával. Ott figyel fel rá Carlotta nővér, az apáca, akinek a különleges képességű gyerekek felkutatása a feladata – csakhogy Beannek addigra már van egy halálos ellensége, aki szintén sok tekintetben alkalmas lehetne a katonai pályára…
 
Onnantól kezdve, hogy Bean felkerül a Hadiskolába, a sztori egyre inkább ismerős lesz a Végjáték olvasói számára, de a regény legnagyszerűbb részei közé tartoznak azok, amikor a kisfiú szemszögéből valami egészen új részletet fedezhetünk fel. Ám számomra még ennél is többet mondott, amikor Bean, egy-egy villanásra, úgy viselkedik, ahogy egy igazi gyermek tenné.
 
A regény végén újra szétválik Bean és Ender útja, és ha messze nem is olyan nagy formátumú, ez a befejezés is katartikus. Kíváncsian várom, mint alakul eztán Bean (és Ender) sorsa, bár nem minden fenntartás nélkül. Mert nekem valahogy fura ez az egész. Cardtól én a Teremtő Alvin ciklus első kötetét, a Hetedik fiút olvastam először, és ez nyilván meghatároz sok mindent, de akkor sem egészen fér a fejembe, hogy egy ilyen híresen vallásos ember miért ír háborúról, hadviselésről, hadvezetésről, mindezek lelki-szellemi hátteréről. És nem találtam még választ erre, bár nem is ástam fel a netet interjúkért – egyszerűen csak furcsa. És az is eszembe jutott, hogy miközben nyilván számos olyan írásból merített Card, amelyek a témában fontosak, közben megalkotott egy (illetve a Végjátékkal együtt minimum két) olyan regényt, amely nem csak katonai értelemben lehet tanulságos és érdekes, de talán bármely olyan területen, ahol a csapatjáték, a csoportdinamika alapvető fontosságú. S nem csak azok, de a vezetés, Uram bocsá` a leadership, az, hogy hogyan lehet embereket irányítani, vezetni.

Nem lepődnék meg, ha épp úgy tudna meríteni ebből a könyvből egy sportedző, mint mondjuk egy nagyvállalat menedzsmentje. Mindezt azért is mondom, hogy jelezzem, bármennyire is az űropera felé hajlik az Ender és Árnyék saga a sok folytatásával, gondolati szinten kimagaslóan sok rétege van. Ez egy igazi sci-fi olvasót persze nem lephet meg, de akik szerint a sci-fi egyenlő a StarWars-szal, azok nyilván jelentőset megdöbbennének Card műveinek olvastán. Viszont azt kötve hiszem, hogy aki nem olvasta a Végjátékot, az igazán tudná élvezni és érteni az Ender árnyékát. De a kettő együtt csak még nagyszerűbb olvasmány élmény.