Főkép Nem egészen értem, miért tért le Jo Nesbo a kitaposott útról, ráadásul egy humoros ifjúsági történettel. Ennél még egy szakácskönyvet is jobban elnéztem volna neki. Vagy mondjuk egy ifjúsági fantasyt, abban is elereszthette volna a fantáziáját. Persze értem én, hogy a Hole-történetek kapcsán elege van a szörnyűségekből, de ha egyszer azt annyira jól csinálja. Ez a pukiporos sztori viszont nem az igazi, legalábbis szerintem, de nem is én vagyok a megcélzott réteg, hanem a nálam több évtizeddel fiatalabb, a kezdőnél egy picit rutinosabb, érzékenyebb lelkű ifjoncok, akiknek elég élénk a fantáziája ahhoz, hogy a borítón olvasható „pukipor” szó felkeltse az érdeklődésüket; vagy éppenséggel azok a fiatal vagy nem is annyira fiatal felnőttek, akik kedvelik az abszurd beütésű humort, ellenben a hideg rázza őket egy-egy erőszakosabb jelenet olvasása közben. Ők biztosan szerették Münchausen báró vagy Háry János kalandjait is…
 
A történetről nem szeretnék túl sokat elárulni, ellenben – szokásomtól eltérően – közreadom a tartalomjegyzéket, amiben bizony fel-felsejlenek a főbb vonalak és események, na meg az azokat továbblendítő fordulatok és furcsaságok.
 
Az új szomszéd
A tengeribeteg kecskék
Az első porpróba
Az új fiú Strobe tanárnő osztályában
Bullénak támad egy ötlete
Madsen karmester és a Dolgen iskola katonazenekara
Még azon az éjszakán, egy Oslo alatti szennyvízcsatornában
Bulle és az egyszerű matematika
A fingonauta
Egy kis ravaszkodás és Juliette Margarin
A nagy pokiporvásár
Tryls és Trym megleckéztetése
Egy tökéletes nap?
Három gazfickó és egy terv
A Szellemlyuk
A nagy szökés
Csatornaélet és a cső
A még nagyobb szökés
A szabadalmi hivatal
A beismerő vallomás
Május tizenhetedike
Az utolsó fejezet
 
Nem éppen szokványos fejezetcímek, de hát a történet sem az, hiszen ki hallott már olyasmiről, hogy egy krízishelyzetet szellentéssel, mégpedig mesterségesen generált, irányított, és ami sokkal fontosabb, szagtalan szellentéssel oldjanak meg? Márpedig itt többé-kevésbé erről van szó. Persze addig sok izgalmas dolog történik a három, egyenként magányos, ám együtt remek csapatot alkotó főszereplővel, a kétbalkezes professzorral, aki eddig csupa haszontalan port talált fel, a tipikus „jókislány” Lise-val, aki okos, de kifejezetten félős, és a nagydumás Bulle-val, aki méretbeli hiányosságait hihetetlen kreativitással és szinte folyamatos beszéddel kompenzálja. Jellemük nem túl kidolgozott, de egyértelműen beazonosítható, hogy ők állnak a JÓ oldalán. Ellenfelük nem más, mint a helyi menőcsávó, Thrane úr, aki jellembeli hiányosságait anyagi javakkal korrigálja, és az ő két alávaló kölke, Tryls és Trym, akik egyben az iskola „rémei” is. Hát nem édes?
 
Olvasás közben olykor Astrid Lindgren, olykor pedig Eric Kästner neve merült fel bennem, utoljára talán tőlük olvastam hasonlót, csak akkor még nem a kegyetlen huszonegyedik század tombolt, én pedig sokkal ártatlanabb és naivabb voltam. Na meg sokkal fiatalabb is. Sebaj, minden fanyalgásom ellenére is el kell ismernem, hogy Jo Nesbo remekül ötvözte saját fantáziájának szüleményét a műfaj hagyományos elemeivel, a keveréket pedig jól nyakon öntötte a rá jellemzően eredeti atmoszférával, aminek eredménye egy első ránézésre furcsa, és később is csak nehezen behatárolható valami lett, amit valaki vagy megszeret, vagy soha többet nem kér belőle. Szóval akkor mégiscsak szakácskönyv, csak nem a hagyományos értelemben véve.

Részlet a regényből