Főkép

Ha megkérdezünk egy fantasy-ben nem túl jártas olvasót, hogy miként is képzeli el a zsánert, akkor feltehetően a következő válaszok közül fogjuk valamelyiket hallani: vagy a tolkieni stílusú, legendás hősökkel, hatalmas mágusokkal, törpékkel és tündékkel telített képre utal; vagy a Robert E. Howard nyomdokain járó, vérszomjas és hírhedt barbárokkal, illetve gonosz és ravasz varázslókkal tarkított kalandokat említi. Joe Abercrombie regénye látszólag az utóbbi kategória sztereotip példája is lehetne, azonban ügyes írói megoldásokkal, kiváló ötletekkel és szenzációs humorral az összes lehetséges sablont és klisét kifordítja, hogy így álljon össze az újdonságnak ható és igazán szórakoztató könyv.
 
Kilencujjú Logen, vagyis a „Véres Kilences” egy a barbár észak rettegett alakjai közül, nevéhez számtalan véres mészárlás és kegyetlen tett fűződik, azonban miközben társaival a primitív laposfejűek hordája elől menekül, elszakad tőlük. Bayaz, a hasonlóan legendás Első Mágus várában köt ki, s együtt indulnak útnak a nagyhatalmú varázsló rejtélyes céljai felé. Mindeközben az Unió fővárosában Jezal dan Luthar, a jómódú családból származó, ambiciózus és tehetséges fiatal katonatiszt a vívás fortélyait sajátítja el a kevésbé neves elődökkel büszkélkedhető West őrnagy segítségével, ám úgy tűnik, hogy jobban vonzza az ital és a fiatal nők társasága, mint a formagyakorlatok világa.
 
Sand dan Glokta sokáig az Unió legígéretesebb katonái közé tartozott, azonban miután a legutóbbi háború során az ellenség börtöneiben és kínvallatói között töltött hosszú hónapokat, egész életére nyomorékká vált. Az inkvizíció fogadta be, s most király elleni árulásokat és összeesküvéseket leplez le – sokszor ugyanolyan módszerekkel, ahogyan belőle „kriplit” csináltak. A látszólag kemény külső mögött azonban egy megtört és keserű ember rejtőzik, aki reggelente alig bír felkelni a fájdalomtól, bottal jár, és legyőzhetetlen akadályt jelentenek számára a lépcsők.  A többi karakter sem olyan makulátlan hős, mint az elsőre látszik. Logen múltjának rémképei elől menekül, Jezal egy önző, arrogáns és öntelt piperkőc, de még a feddhetetlen West életében is vannak szégyellni való foltok.
 
Ők négyen – kiegészülve Logen zord társaival, valamint Ferroval, az egykori déli rabszolgával, aki kizárólag a bosszúért és az öldöklésért él – adják a cselekmény gerincét, már ha beszélhetünk a szoros értelemben vett történetről. Ugyanis ezen a valamivel több mint hatszáz oldalon alig akad lényeges esemény, sokkal inkább a szereplők bemutatására és jellemzésére koncentrál Abercrombie. Megismerjük valós személyiségüket, a közhelyes jellemzők sorra lehullnak, s egyre világosabbá válik, hogy a regényben nincsenek klasszikus hősök és hőstettek, mindenki gyarló és bűnös, még ha saját erkölcsi értékrendjüknek megfelelően is próbálnak cselekedni.
 
Mindezek miatt elég ellenszenvesnek is bizonyulhatnak a figurák, ám számomra mégis szimpatikusak voltak a maguk különös módján, amiben jelentős szerep jutott a kiváló humornak is. Főleg Glokta jeleneteiben szembetűnő, de az egész regényt átlengi egyfajta ironikus és cinikus hangvétel, tele sötét megjegyzésekkel, amely rendkívül kellemesnek hat az egyébként nem túl eseménydús történetben. Az első kötetben még inkább csak az igazán monumentális pillanatok előkészítését olvashatjuk, a szereplők gyakorlatilag utazgatnak egyik helyről a másikra, s legfeljebb csak néha akad valami kalandos és izgalmas momentum, ám ettől függetlenül magával ragadnak az egyes fejezetek. A párbeszédek ragyogóak, a durva kifejezésektől sem mentes dialógusok hitelesen adják vissza az atmoszférát.
 
Amiben talán Abercrombie nem jeleskedik, az a háttér kidolgozása. Nem érzem azt, mint Robin Hobb vagy Brandon Sanderson esetében, hogy az események mögött egy minden részében élő és apróságaiban is izgalmas világ van. Alig ismerünk meg valamit belőle, noha a mágia kérdésében legalább érdekes álláspontot képvisel. Ugyanis létezik varázslat, de ezt senki sem hiszi el, a legendák és mítoszok alakjait is inkább csak allegóriáknak, metaforának tartják. Törvényeiről (melyre a sorozat címe is utal) egyelőre nem sokat tudunk meg, de feltehetően a trilógia másik két részében még sok mindenre fény derül. A magyar kiadást viszont nem illetheti panasz, egyedül talán a tördelés lehetett volna valamelyest helytakarékosabb, így kissé nehezen kezelhető a kötet – jóllehet a keményfedelű változat ezt a problémát is orvosolja.
 
Joe Abercrombie leszámol az unalmassá degradálódott toposzokkal, s bátor hősök, bölcs és méltóságos varázslók vagy szépséges herceglányok helyett esendő szereplőket mutat be, akik sok fájdalmat voltak kénytelenek átélni, ám mégsem adták fel, próbálnak megbarátkozni a sorsukkal. A karakterek részletes kidolgozása mellett a realista miliőt és finom humort is csak dicsérni lehet, a szerző méltán kerülhet a kortárs fantasy legjobb írói közé. Bátran ajánlom mindenkinek, de főleg azoknak az olvasóknak, akik úgy gondolják, hogy már nem lehet és nem is akarnak igazán eredetit és újat alkotni a zsánerben. Az első kötet óta a két folytatás is napvilágot látott már magyarul, érdemes hozzákezdeni a sorozathoz.