FőképAz 1Q84-es év a végéhez ért – az ősszel megjelent első két kötet után április óta végre magyarul is olvashatjuk Murakami Haruki monumentális trilógiája, az 1Q84 harmadik, befejező részét. Az első két rész olvasása után úgy hiszem, joggal állapíthattuk meg, hogy semmi sem világos. Mintegy ezer oldalnyi felvezetést olvashattunk az egymás után vágyódó szerelmesekről, Aomaméról és Tengóról, akik ezerkülöncszáznyolcvannégy titokzatos világában rekedtek, ahol két hold van az égen, és földöntúli, gonoszságtól fűtött kisemberek légből szőtt gubóikban furcsa alakmásokat szabadítanak a világra.
 
A harmadik kötet hivatott választ adni számtalan kérdésünkre, egybeszőni a széttartó szálakat és elvarrni azokat – azonban, aki olvasott már Murakami Harukitól bármit, nem lepődik meg túlságosan azon, ha mindez elmarad. Egy trilógia harmadik részéről lévén szó, a cselekményből nem árulhatok el sokat – egyrészt, mert nem szeretnék semmiféle poént lelőni, másrészt, mert oly szerteágazó, számtalan jelentésréteggel felruházott és misztikus, hogy ha akarnám, se tudnám elmesélni. Inkább az olvasásélményről szólnék, ami még az első két kötetét is meghaladó módon különleges és felemelő volt.
 
Ha nagyon kukacoskodó kedvemben lennék (nem vagyok), felróhatnám a könyvnek, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről – abban az értelemben, hogy vajmi kevés cselekmény van benne. A trilógia egésze egy ezerhatszáz oldalra rúgó lassú, hömpölygő elbeszélés, hétköznapi történések borzongatóan aprólékos leírásaival, a téli ég órák hosszat tartó bambulásával, napi rutinba feledkezett főszereplők mindennapjainak részletes ábrázolásával. A harmadik kötet jó részét mindkét főhős – sőt, egy harmadik is – a világtól elvonulva, bezárkózva, egyedül tölti, a saját maguknak kiszabott napirendet rigorózusan betartva. Ami lehetne rendkívül unalmas, Murakaminál mégsem az – sőt, miként hőse megjegyzi, hogy a rutin és a nyugalom, amit a világtól való elvonulás ad, felszabadító tud lenni; egy idő után az olvasó is azt érzi, a lassú, ismétlődő leírása a tulajdonképpeni „semminek” egészen újszerű és felszabadító élményt tud adni.
 
Ehhez viszont át kell venni a könyv tempóját. Nem először érzem, de tán ennél a trilógiánál a leghangsúlyosabban, hogy Murakamit nem lehet kapkodva olvasni, ez a szöveg belekényszerít a saját tempójába. Az lenne az igazi, ha úgy olvasnánk, ahogy Aomame olvassa Proust Az eltűnt idő nyomában című regényciklusát – napi húsz oldalt (ami itt nagyjából egy fejezet), szép komótosan. És persze egyben a trilógiát – az egyetlen kritikám a kiadással kapcsolatban ez a széttört megjelenés, hisz még ez a néhány hónap is elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen 1Q84 hangulatából.
 
Proust beemelését a történetbe egyébként nyugodtan tekinthetjük önreflexiónak, az írótól megszokott módon jó pár ilyennel találkozhatunk még – mint ahogy megtaláljuk a Murakamira jellemző stiláris jegyek legtöbbjét és a megszokott szereplők és tárgyak is felbukkannak itt-ott. A legfurcsább írói döntés tán a két elbeszélő mellé bevont harmadik – aki nem más, mint az előző két kötet ellenszenves mellékszereplője, Usikava úr. Az ő szerepe sokáig kérdéses, és felmerült bennem, hogy pusztán azért kapott külön szálat, hogy legyen valaki, aki a zátonyra futott cselekményt előre lendíti: nem állítanám biztosan, hogy nem volt igazam, de a végére összeáll egy kép, amiben neki is megvan a maga szerepe. Érdekes egyébként, ahogy Murakami a karaktereivel bánik: Usikava a mindenki által megvetett, tipikus antihős, aki semmit nem is tesz azért, hogy más szerepkört kapjon az élettől, mégis – az ő jelenléte kulcsfontosságú, nélküle tán semmi sem úgy történne, ahogy.
 
Azt írtam a második kötet kapcsán, hogy a misztikus thrillernek induló regény mintha elmozdult volna a romantikus történet irányába – a befejezésben ez már nem csupán sejtés, Murakami egyértelműen a romantika felé hajlik. Ami valahol nagyszerű és megható: hisz azt mondja, teljesen mindegy, hogy a világ kifordult-e önmagából, hogy látszatvilágban élünk-e vagy a valóságban, egyáltalán, hogy van-e valóság; az egyetlen, ami fontos, hogy szeretve legyünk. Másrészt viszont bosszantó, mert szívesen olvastam volna ugyanennek a történetnek a másik oldaláról, a Légből szőtt gubó világáról, a kisemberekről, és arról, hogyan és miért akarják uralmuk alá hajtani az emberi értelmet. Ki tudja, Murakamit ismerve nem kizárt, hogy ezt a témát (is) előveszi még, és talán egyszer megírja azt a történetet is. Addig is itt van nekünk ez a monumentális, rejtélyes, kifinomult szerelmi történet, ami tán nem lesz az író főműve, de mindenképpen a legjelentősebb művei között kap helyet. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer, ha nagyon sok szabadidőm lesz, újraolvasom, lassan, komótosan, hogy kibontsa minden ízét és színét – és ki tudja, hátha akkor választ kapok néhány kérdésemre.