FőképTeó látja egy másik világ lényeit. Az iskolában szemtelen tündérke zaklatja, tintát borít a füzetére, és otthon radír-focimeccsre áhítozó trollikrek várják. Tehát a viszony bonyolult, és egy nap a kisfiú úgy dönt, egyoldalúan megszakítja a kapcsolatot, amely az emberek világából való kirekesztődéssel jár. Értsd: bolondnak nézik, sem a szülei, sem az osztálytársai nem értékelik a történeteit és élményeit. (Megjegyzem, az ilyen gyerekekből lesznek mesekönyv-írók nagyobb korukra...)

Ám nem látni nehezebb, mint látni. Egyetlen vele szimpatizáló osztálytársa Vali, és Teó épp az ő erdei szülinapján kénytelen feladni elzárkózását a másik világ elől. Kincskeresés közben ugyanis sebesült bébisárkányra lel egy bokor alján. Teó elég érző lelkű és jószívű ahhoz, hogy semmi mással nem törődve a bajba jutott lény segítségére siessen. Erről szól a könyv nagyobb része, ahogy a jószágot ápolgatja és barátság szövődik köztük, minek következtében szép lassan megtanulják egymás nyelvét. Vagyis a sárkány emberül beszél, a kisfiú pedig tüzet fúj. Leírva nem is tűnik nehéznek; csak összpontosíts a gyomrodban lévő vulkánra, és...

Na, szóval: Teó Vali sáljával kötötte be a sárkány törött szárnyát, és mikor a ruhadarab visszakerül tulajdonosához, a kislány nem győz álmélkodni annak különleges illatán, persze sejtelme sincs arról, hogy ez sárkányszag. Mindenesetre Teóban felébred a remény, hogy talán más is fogékony lehet a láthatatlan világra, és egyszer végre megoszthatja valakivel különleges tapasztalatait.

Ezt megkockáztatni persze nem könnyű, miután annyi gúnyolódásban és lesajnáló pillantásban volt része. A sárkánytól tanult különleges képesség és a bátorság az, ami végül segít átlendülni a holtponton, így Teó hamarosan megszerzi a vágyott elismertséget, mint annak idején Laci a piros oroszlán segítségével. Csak épp az ellenfél nem a „nagyfiú”, hanem a cseppet sem mesebeli, négylábú Hófehérke, az igen ijesztő rottweiler.

Nem árulom el, hogy Vali végül meglátja-e a sárkányt, és hogyan keresik meg Dudu, a kis sárkány mamáját, aki sokkal nagyobb, és talán nem is olyan barátságos, mint a kicsinye. A szemtelen tündérek kezeléséről sem szólok egy szót sem. Legyen elég annyi, hogy minden jó, ha jó a vége.

A kötet melegen ajánlott kezdő olvasóknak, aranyos mesekönyv. Akárcsak társkötetében, a Rozália királykisasszonyban, itt is alkalmat kapunk az olvasástanulásra azáltal, hogy bizonyos mondatokat kiemeltek és más színnel szedtek. Ezeket elméletileg a megfelelő korú gyermekkel „kellene” felolvastatni. Ugyancsak a rózsaszín társkötettel összevetve a Dudu ránézésre fiúkönyv, de másodikos lányolvasón teszteltük, és az újraolvasások száma megközelíti a tízet.