FőképEgyre népszerűbb az irodalom területét is érintő interdiszciplináris divat, amikor különböző (és jó esetben nem egymástól totálisan idegen) tudományterületek - jobb esetben szakértői, rosszabb esetben csak képviselői - átmerészkednek egymáshoz. Az utóbbi években rengetegen próbálkoztak meg (szép)írással a média területéről: a bátortalanabbak csupán életrajzokkal, pletykás-leleplezős bulvárkötetekkel, de egyre többen és egyre sűrűbben fikciós regényekkel. A színvonal változó, épp ezért sűrűn adódik a kérdés: miért gondolja azt mindenki, hogy tud írni? Szerencsére ezúttal tényleg egy olyan könyvbe futottam bele, amely ezt a kétkedést az első oldalaktól kezdve elhallgattatja, s egy létező és mostanában elképesztően népszerű zsáner jegyeit lovagolja meg szinte tökéletes módon. Az Ingovány című krimi megírására ráadásul két, nem 100%-ig szakmabeli svéd úriember állt össze csapattá, hogy folytassák a műfaj hagyományait.
 
Michael Hjorth 1963-ban született, producer, rendező és forgatókönyvíró, ő írta például a Henning Mankell regények megfilmesítéseihez a szkripteket, míg Hans Rosenfeldt egy évvel fiatalabb nála, szintén forgatókönyvíró, valamint ismert rádiós és tévés műsorvezető. Az Ingovány az első közös szerzeményük (azóta már van egy újabb is), amelyet sorozatnak terveznek abban a tekintetben, hogy rendre a családját elvesztett kriminálpszichológus, Sebastian Bergman karakterét állítják a középpontba. Az Ingovány története nagyon szimplán, letisztultan indít: van egy gyilkos (ismeretlen kilétű férfi) és van egy áldozat (16 éves fiú). Roger Eriksson holttestére egy csapat diák talál rá a városszéli erdő sáros-ingoványos területén: a fiú testét számtalan késszúrás roncsolta széjjel, valamint hiányzik a szívének egy jókora darabja is. Bosszú? Rituális gyilkosság? Véletlen? Mivel a Vasterasi rendőrség vezetője úgy érzi, túlnő rajtuk az eset, értesíti a Svéd Királyi Nyomozóhatóság Gyilkossági Ügyosztályát, akik rögtön a helyszínre sietnek.
 
Torkel Höglund és maroknyi csapata megkérdőjelezhetetlen profizmust visz a nyomozásba, és csakhamar kiegészülnek az egykori neves, ám magánéleti tragédiája miatt mára teljesen összeférhetetlenné vált kriminálpszichológussal, Sebastian Bergman-nal. A nyomok Roger új iskolájába vezetnek, ám az ügy korántsem egyértelmű: meglepő mellékszálak irányítják a nyomozókat új és sokszor hamis utakra, hogy aztán végül egészen meglepő végkifejletbe torkollván derüljön fény Roger gyilkosának kilétére. Hjorth és Rosenfeldt mintha csak tanfolyamon sajátították volna el a skandináv krimik típusjegyeit: ahogyan az ebben a műfajban megszokott, az Ingovány sem primer csak a gyilkosság(ok)ról szól. Sőt. A bűntény a katalizátor, a téma, amelynek apropóján képet kaphatunk a színhely (vagy helyszín) emberi kapcsolatairól, az életszínvonalról, a szociális viszonyokról, a gazdasági-társadalmi paraméterekről, egészen az egyéni sorsokig. Höglund felügyelő és csapata csupán a mérleg egyik nyelve, Bergman vagy mondjuk a helyi rendőrség sok tekintetben korlátozott nyomozója, Haraldsson a regény dinamikáját biztosító impulzusokat adnak a történetnek, és színekben is sokrétűvé teszik a látszatra homogént.
 
Az Ingovány remekül építkezik. Minden mozzanata tisztán érthető, lineáris időben és haladási irányban, de cseppet sem unalmas, hiszen a lassú, majdhogynem szájbarágós történetvezetés kontúros személy-, eset- és környezetleírással válik elképzelhetővé. Minden aspektusnak indoklást ad a főszereplők magánéletében való elmélyülés, így a gyilkosság(ok) mellett emberi feszültségek és tragédiák sora teszi átélhetően realisztikussá a nyomozás közvetlen és közvetett folyamatát. Sebastian Bergman figurája megosztó karakterjegyei mellett mindenképpen a fő azonosulási lehetőséget jelenti az olvasó számára, jelentőségteljes fellépése atmoszferikusan nyom hol kiábrándult, hol lelkes, hol arrogáns, hol pedig együtt érző légkört a lapok közé. Hjorth és Rosenfeldt tudják, (a)mit csinálnak. Bár kettejük összmunkájára minden tekintetben a kiforrott egység jellemző (és ez a legnagyobb pozitívum, amely két író összedolgozásánál elérhető), a stílusa tekintetében nem ad (de nem is adhat) egyedülállót. Összességében örömmel mondható el, hogy az Ingovány remekül illeszkedik a skandináv krimivonulatba élő szereplőkkel, kontúros történetvezetéssel, átélhető drámaisággal. Várjuk a folytatást!