FőképRitkaság, hogy egy zseni szerény legyen, és még ritkább, hogy idősebb korában, nem sokkal halála előtt is remekműveket adjon a világnak. Giuseppe Verdi egyértelműen a kivételek közé tartozik, és különösen jelentős eredmény, hogy legnagyobb sikere, az Aida után – tizenhat év kihagyással – még két igazán fontos és sikeres operát alkotott, s mindkettőt Shakespeare egy-egy drámája alapján. Az elsőként megszületett Otello ráadásul mind ősbemutatóján, mind Magyarországon hatalmas sikert aratott, amivel szintén a ritkaságok közé tartozik. (A Falstaff – az egyetlen vígopera az oeuvre-ben, amely egyben Verdi utolsó zenedrámája is volt – furcsamód olyannyira befészkelte magát a köztudatba, hogy egyszer egy egyetemi Shakespeare-kurzus olvasmánylistáján erre a címre bukkantam a IV. Henrik – vagy tán A windsori víg nők? – helyett.)
 
Az operát bemutató kötetből megtudhatjuk, hogy a mű nem kis részben a Mefistofele című opera zeneszerzőjeként is híres Arrigo Boito szövegkönyvének köszönheti sikerét (a szerzők a könyv végén külön fejezetet szentelnek a librettistáknak), valamint azt is, hogy jóllehet a Verdi és Wagner rajongói közötti ellentétek korábban számtalan összetűzéshez vezetett Itáliában, az Otello több wagneri elemet is tartalmaz. A mellékelt hangfelvételen is jól érzékelhető, hogy kevésbé jellemzőek a zárt számok, hiányoznak a közönség fülében rögtön megragadó áriák, a partitúrából pedig az is kiderül, hogy Verdi vezérmotívumokat épített bele a zene szövetébe. Egy szó mint száz, az idős szerző meghallotta a kor hangját (Puccini ekkor már alkotott, habár a nagy művektől még évek választották el), és lényegében tökéletesen alkalmazkodott az elvárásokhoz.
 
Olvashatunk arról is, hogy Verdi és Boito miként rövidítette le, sűrítette négy felvonásba az eredeti drámát, és miként emelt ki egyes jellemeket. A műre alapvetően jellemző az érzelmek hű kifejezése, a minden egyes szereplőhöz mintegy hozzárendelt hangulat, és a kórusok szinte teljes hiánya. Ám amikor szerepet kap a kar, annak mindenképp atmoszférateremtő ereje van. A kötet külön kiemeli a nagyszerű nyitányt, ami a sorozat megszokott gyakorlatához igazodva sajnos nem hallható a mellékleten, pedig ezúttal különösen zavaró a hiány. Ez azonban nem a magyar kiadás hibája, a szöveg és a felvétel pedig egyértelműen kedvet csinálnak ahhoz, hogy az operával a maga teljességében is megismerkedjünk.
 
A CD-mellékleten hallható előadást a milanói Scalában rögzítették, és kiválasztásának egyértelmű okaként az előadók kvalitásait lehet megnevezni. Plácido Domingo Otellója valóban ihletett és technikailag is kifogástalan, míg Mirella Frenit az ő legtökéletesebb partnereként és minden idők egyik legjobb Desdemonájaként tartják számon. Carlos Kleiber mindvégig hibátlanul dirigálja a zenekart, és dolgozik a szólisták keze alá, ugyanakkor néhány helyen zavaróak a közönségzajok (érdekes azonban hallani, ahogy lepisszegik az utolsó akkordba beletapsolókat). Az élő, valóban a színpadon, közönség előtt megszólaltatott mű elevenségét és megismételhetetlenségét persze semmi nem pótolhatja, és ugyan a stúdióban készült albumok sem feltétlenül sterilek, általában sokkal erőteljesebbnek érezhetni az elő előadásokat.
 
Azoknak a beavatatlanoknak, akik „hamisítatlan” Verdi-operára vágynak, nem feltétlenül az Otellót ajánlanám elsőként, még akkor sem, ha a darab valóban a mester egyik legérettebb és legjobb műve. Mégis érdemes megismerkedni ezzel a remekművel, és nem csupán azért, mert a mai napig világszerte hatalmas sikerrel játsszák az operaszínpadokon, hanem azért is, hogy megtapasztaljuk, milyen az, amikor egy pályája delén már rég túljutott szerző képes megújulni, és tőle korábban idegen elemek beépítésével gazdagítani saját stílusát. És az Otellónál ékesebben kevés alkotás példázza ezt.
 
A CD-mellékleten elhangzó részletek:
1. Otello belépője és jelenet az I. felvonásból – Esultate!
2. Bordal – Inaffa l’ugula! Trinca, trancanna!
3. Szerelmi kettős – Gia nella notte
4. Szerelmi kettős – Quando narravi
5. A II. felvonás nyitójelenete – Non ti crucciar
6. Credo – Vanne, la tua meta gia vedo
7.Credo – Credo in un Dio crudel
8. Jelenet a II. felvonásból – D’un oum che geme
9. Négyes a II. felvonásból – Se inconscia contro te
10. Jelenet a II. felvonásból – Desdemona rea!
11. Otello monológja a II. felvonásból – Ora e per sempre
12. Álomelbeszélés – Era la notte
13. Búcsúkettős – Si, per ciel
14. Desdemona és Otello kettőse a III. felvonásból – Dio ti giocondi
15. Desdemona és Otello kettőse a III. felvonásból - Esterrafatta fisso
16. Fűzfadal – Piangera cantando
17. Ave Maria – Ave Maria
18. Desdemona és Otello kettőse IV. felvonásból – Chi e la?
19. Otello halála – Niun mi tema
 
Előadók:
Plácido Domingo – tenor (Otello)
Piero Cappuccilli – bariton (Jago)
Mirella Freni – szoprán (Desdemona)
Jone Jori – mezzoszoprán (Emilia)
Giuliano Ciannella – tenor (Cassio)
Dano Raffanti – tenor (Roderigo)
Luigi Roni – basszus (Lodovico)
Orazio Mori – basszus (Montano)
Giuseppe Morresi – basszus (Herold)
 
Orchestra e Coro del Teatro Scala di Milano
Carlos Kleiber – karmester