FőképRejtő Jenő (1905. március 29. - 1943. január 1.) tizenkilenc évesen, „világmegváltó” tervekkel érkezett Berlinbe, zsebében Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlólevelével. Sajnos hamar rá kellett döbbennie, hogy a kutyát sem érdekli, ki ő, mi ő. Mivel nem kapott munkát, hamar elfogyott a pénze, így kénytelen volt továbbálni. A következő csaknem két évben bejárta egész Európát, sőt, még Észak-Afrika partainál is megfordult. Utazásai során szinte bármilyen munkát elvállalt, és a nyomorúság szinte minden létező formáját átélte. Ezekről az évekről szól a sorozat befejező, 28. kötete.

Tizenöt évvel ezelőtt valószínűleg még elborzasztott volna a Rejtő által megörökített nincstelenség, de ma, amikor szinte karnyújtásnyira lehet találni hasonló sorsokat, már nem hat az újdonság erejével, ám éppen ezért még jobban lehet azonosulni a leírtakkal. Olvasás közben számos alkalommal éreztem deja vu-t, hiszen bizonyos alakokról és helyzetekről már olvastam később megírt regényeiben, ám itt hiányzik a humor, csak egyfajta szorongató érzés marad az olvasóban. Minden borzasztósága ellenére is úgy vélem, édemes elolvasni a könyvet, melyből nem csupán a zsidó származású író fiatalkorát ismerhetjük meg, de a világszemléletét alapvetően meghatározó élményeket is.

A könyv életszerűségét fokozza az írások különbözősége is. Van, ahol filmszerűen láttatja az olvasóval a berlini éjszakát, máshol viszont tömör beszámolót kapunk, ami könnyen csap át filozofálásba. A bécsi élmények ismét más stílusban íródtak. Ez is csak az bizonyítja, mennyire változó hangulatban élte meg Rejtő a külhoni éveit. Mondjuk annyi nyomor és csalódás után nem is csodálom, legfeljebb azon ámulok, hogy volt képes mégis túltenni magát ezeken a szenvedésekkel teli éveken, és annyira humoros, élettel teli regényeket írni, hogy sokan őt tartották a legolvasottabb magyar írónak. Ki tudja, mire vitte volna, ha munkaszolgálatosként nem hal meg Ukrajnában.