Főkép

A Cartaphilus nagyon komoly vállalkozásba kezdett, amikor elindította a Vian-életműsorozatot, ami az eredeti, 1991-es kiadás után húsz évvel, új címmel megjelenő második Vernon Sullivan regénnyel elérkezett a félidőhöz. Aki egy kicsit is ismeri a kiadót, az tudja, hogy ők szinte soha nem adnak ki változatlan utánnyomást, valamit mindig finomítanak, átfésülnek, összerendeznek. Most azzal kezdték, hogy a fordító tudtával és beleegyezésével megváltoztatták, az eredeti szellemiséghez közelebbivé tették a címet.
 
A bizonytalan identitást, illetve az ebből fakadó zűrös érzelmeket és szexualitást középpontba helyező, a megtévesztő látszatokra építkező regény valójában a szerző rasszizmus elleni sajátos felszólalása, és egyben a Köpök a sírotokra ikerdarabja. Az erőszak és a szexuális aktus szenvtelen, már-már naturalisztikus bemutatása itt is fontos szerepet kap, főleg azért, mert az egyes szám első személyű elbeszélő mód ellenére is segít távolságot tartani az eseményektől. El tudom képzelni, hogy 1947-ben, az első megjelenéskor mennyire megdöbbentek és felháborodtak az emberek, ám az utóbbi évek folyamatos edzésének hála a mi ingerküszöbünket már meg sem közelítik az olvasottak.
 
A feszültség alapját a fekete-fehér ellentétében rejlő lehetőségek adják, ám a történetben mégis inkább az átmeneti tónusok dominálnak. Semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér, mint ahogy nem is jó vagy rossz. Bár egyes körvonalak kristálytiszták, mégis olyan maszatosnak tűnik az egész. A cselekmény nagy része éjszaka vagy hajnalban játszódik. A sötét utcák és lepukkant lebujok a primitív ösztönök világába vezetnek, ahol az olcsó whisky, az izzadtság és a cigarettafüst bűze borít mindent. Ebben a közegben egy stabil, kiegyensúlyozott személyiség is csak komoly nehézségek árán tudná megőrizni az identitását, ám egy komplexusokkal terhelt embernek esélye sincs.
 
A Sullivan-regények eredetileg stílusparódiának és irodalmi tréfának készültek, ám a kritikusoknak hála az eredeti cél teljesen háttérbe szorult, ők ugyanis nem vették észre a fricskák sorozatát, pedig – most legalábbis – annyira nyilvánvaló az egész, hogy az szinte már fáj. De lehet, hogy ez is csak látszat. Boris Vian esetében soha nem tudhatja az ember gyereke.


Részlet a regényből

 

Kapcsolódó írás:

Boris Vian: 1959–2009