FőképIgazán ritkán fordul elő velem, hogy egy elméleti írást szinte letenni sem tudok, annyira megragad egy szerző stílusa vagy mondandója, és igencsak csodálkoznék, ha mások tapasztalatai ellentmondanának ennek. Márpedig Heller Ágnes morálfilozófiai írása Nietzschéről és a Parsifalról pontosan ebbe a kivételes kategóriába tartozik.
 
Esetemben kétségtelenül szintén fontos, mondhatni, meghatározó tényező, hogy – bár voltaképp csupán felületesen ismerem – Nietzsche filozófiáját mindig is megismerésre és behatóbb tanulmányozásra érdemesnek tartottam, ahogy, mióta először hallottam művészetét, teljesen lenyűgöztek Wagner operái és zenedrámái is. E két lángelme találkozása és polémiája pedig így, papíron, szavakba öntve és a személyiségetika szemszögéből elemezve is megvilágosító élményt jelent.
 
E viszonylag vékony kötet – eredetileg öt előadás – keretein belül Heller Ágnes ugyanis Nietzsche és Wagner barátságát és kölcsönös egymásra hatását mutatja be és analizálja a kettejük szembefordulása és szakítása után végső formát öltött, monumentális, a pályafutást illően lezáró zeneműre, a Parsifalra, valamint Nietzsche erre adott reakciójára összpontosítva a gondolatmenetet.
 
Nem akarom – hiszen nem is tudnám az eredeti szöveghez viszonyítva akárcsak közelítően is megfelelő színvonalon és élvezetesen – összefoglalni az értekezést, ráadásul megítélésem szerint annak szinte minden felvetése és levezetése, valójában minden szava elhagyhatatlan, egymással szorosan egybefonódik, így inkább a kötet legszembetűnőbb erényeire összpontosítanék.
 
Először is szinte félelmetes az a mögöttes tudás, amivel Heller Ágnes nemcsak a filozófiai kérdéseket, hanem a wagneri muzsikát is taglalja; ahogy a lehető leghatásosabb hasonlattal, zenei terminusok használatával tárja elénk A morál genealógiájának felépítését, szerkezetét. Eközben pedig végtelen alázattal és szerénységgel említi meg, hogy lehetetlen lenne hiánytalanul ismerni a teljes Nietzsche-irodalmat, és jegyzi meg, hogy ugyan más aspektusait is érdemes lenne megismerni egy-egy, a témához kapcsolódó műnek, sokszor az ő személyes preferenciái határozzák meg választásait, azt, hogy mivel foglalkozzék az adott kérdések kapcsán.
 
Ugyanilyen fontosnak tartom erkölcsi állásfoglalását is, amely nem helyteleníti a nietzschei nihilizmust, mégis meg tudja értetni, hogy e személyiségetika keretein belül miért megengedhetetlen példának okáért Hitler viselkedése, pedig a náci német ideológia éppúgy merített Nietzsche filozófiájából, mint ahogy – és nem elsősorban a komponista antiszemitizmusa miatt – nemzetinek állította be Wagner zenedrámáit és egész művészetét. Emellett pedig helyén tudja kezelni a liberalizmust is, és ki meri jelenteni, hogy: nem ringathatjuk magunkat többé abba a felemelő illúzióba, hogy egy szabad és szép, kreatív emberekhez méltó etika feleslegessé tesz minden külső normát, értéket, parancsolatot és tiltást, megszüntetni a fájdalmas döntéseket, elfojtásokat s az öncenzúrát, felváltja vagy felválthatná egyrészt a Sittlichkeitet [hegeli „etikus életet”], másrészt a moralitást.
 
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, valójában nem azért érdemes elolvasni a Nietzsche és a Parsifalt, hogy megtudjuk, az „aszkétikus eszmények” miért magasabb rendűek Nietzsche kizárólag önmaga számára megváltó nihilizmusánál, s hogyan adnak értelmet az emberi szenvedésnek, vagy hogy a filozófus megszállott rajongása a zeneszerzőért milyen gyökerekből ered, hanem hogy e kérdéseken elmerengve megismerhessük és teljesebbé tehessük önmagunkat.