Főkép

Ha valami már ötödszörre jelenik meg az egyébként elég szűk és nem épp hatalmas olvasóközönséggel rendelkező magyar fantasy piacon, az már mindenképpen jelzésértékű. A Káosz-ciklus kezdő kötetei is már a sokadik újrakiadásukat élik meg, így a műfajjal újonnan ismerkedők – köztük jómagam is – kényelmesen és szép kivitelben szerezhetik be a regényeket. A sorozat ’90-es évek elején megjelenő első része sikerült olyan szórakoztatóan, hogy semmi sem szabhatott gátat a folytatásnak – ennek az eredménye a hasonlóan (ha nem még jobban) élvezetes A Káosz Szíve.
 
Skandar Graun, Yvorl, a Káosz istenének félork harcos-papja megint hihetetlen kalandokba keveredik. Miután legutóbb alig tudott elinalni a kocsmában verbuválódott csapatának maradéka elől, hirtelen szemben találja magát Verghausttal, a manók meglepően nagytermetű istenével. Kevésbé váratlan módon nem vívja ki az istenség rokonszenvét, ellenben – szokásához híven – azonnal menekülni kényszerül, s mire kettőt pislant, már a Limbón, az Entrópia Létsíkján küzd az életéért. Melléverődött kis társaságának segítségével össze kell gyűjtenie tizenkét kulcsot, amivel megszerezheti a nagy erejű Káosz Szívét, s talán ki is juthat a szörnyek, démonok és mágusok uralta világról – feltéve, ha nem túl barátságos társai előbb meg nem ölik.
 
Az előző kötethez képest túl sok változás nem történt, hiszen még mindig egy rendkívül szórakoztató, kellemes hangulatú, de nagy babérokra nem törő regényt tarthat kezében az érdeklődő olvasó, bár ezúttal még több ötletet vetett be a szerző. Talán emiatt érzem még jobbnak, mint az első regényt, ugyanis nem volt hiány elborult megoldásokból, őrült karakterekből vagy éppen humoros párbeszédekből. A roppant küzdelmek alatt Skandar Graun megismerkedik olyan alakokkal, akik a legkevésbé sem vehetőek komolyan, ezáltal még tovább növelik a nevetések számát. Timakrisz, a legendásan nagydumás kard vagy Aó, az udvarias, jól nevelt és már-már kedves agyszívó is olyan szereplő, aki minden egyes megjelenésével vigyorra húzza a számat, de minden oldalon található olyan momentum, ami fenntartja a remek hangulatot.
 
A szerző remekül ért az egyszerű sablonná silányult közhelyek kiforgatásához, s ezt lendületes és mozgalmas stílusban teszi. Ám sajnos ezúttal is volt kisebb hiányérzetem a könyv olvasása közben, mivel hiányoztak a bővebb leírások és a részletesebb karakterbemutatások – bár lehet, hogy ha feleslegesen bővítette volna az író a cselekményt, elvesztette volna a könnyed és szellemes légkörét. Mindenesetre így is nagyszerűen működött, a sziporkázó ötletek tömege könnyűszerrel elvitte a hátán a történetet, már csak ezekért is érdemes rászánni az időt, ráadásul nem is tart sokáig elolvasni.
 
Alig több mint kétszázötven oldal terjedelmű a könyv, ugyan szívesen olvastam volna jobban kifejtett történetszálakat és még több kalandos eseményt, ettől függetlenül élveztem a abszurd és izgalmas cselekményt. Ajánlani is azoknak tudom, akik kíváncsiak a magyar fantasy regények e szinte már komolytalan, de legalábbis szörnyen humoros szeletére, én mindenképpen kíváncsi vagyok a folytatásra – remélem, hogy az is legalább ilyen jó lesz.

Részlet a regényből