Főkép Újra itt van közöttünk minden idők leghíresebb szamuráj nyula (Mijamoto Usagi), és szokás szerint nem üres kézzel érkezett, hanem csodálatos történeteiből is magával hozott párat. Nem tudom ki hogy van vele, de én különösen kedvelem a sorozatot, mivel nagyjából így képzelem el azt a mentalitást és világot, ami Japánt jellemezte a polgárháború végén, a Tokugava sógunátus elején. Persze Sakai nem történelmi tablót rajzol, hanem a meglévő alapokat helyezi át saját, állatok lakta világába, s ennek köszönhetően sokkal tágabb lehetőségek közül választhat, ráadásként a humort sem mellőzi – már az mekkora „poén”, hogy egy nyúl a legbátrabb szamuráj szerte a vidéken.
 
A mostani, tizedik kötetben sorjázó epizódok csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, de talán éppen ezért tetszettek annyira. Annyi komoly csihi-puhi után végre egy kis lazulás. Persze alkalomadtán most is muszáj kardot rántania, de emellett békés elfoglaltsága is akad bőven hősünknek. Példaértékű besegítése a tengeri algamezőn, vagy ugyanitt ahogyan a gyerekekkel foglalkozik (a kardomat a gyerek kezébe adom jelenet szerintem túlzás). Mindez azt mutatja, hogy Usagi valóban nem a harcot, a párbajokat keresi, hanem a békét, önmaga belső békéjét keresve.
 
Menet közben számtalan régi ellenség és barát bukkan fel, ezért mindezeken felül kicsit olyan érzésem volt, hogy suttyomban egyfajta összegzést, számadást végez Sakai – ez persze egyáltalán nem hátrány, sőt kimondottan mozgalmassá tetszi a kötetet. A komori nindzsák felbukkanása, vagy Kicune szereplése nem csupán üdítő színfoltok, hanem megfelelő „kényszerpályára” állítják Usagit, aki így olyan helyzetekbe kerül, amelyeket egyébként biztos elkerülne.
 
Mégis az fogott meg az Élet és halál között című kötetben, ahogyan Sakai bemutatja a hétköznapokat. Korábban sosem hallottam algatermesztőkről, kimondottan érdekes volt a korabeli rendőrség működését közvetlen közelről figyelni (a kivégzéssel együtt), és azok az utcaképek is informatívak, ahol a szájtáti városi nép bámulja a mutatványosokat. De ugyanilyen sokatmondó volt „A bonc történte”, ami nagyszerűen megmutatja, miként is értelmezték a szamuráj kötelességet és a karmát. Az erkölcsi tartás és kötelességtudat nem csak a szamurájoknak volt fontos, legalábbis ez derül ki Csizu szavaiból, akit visszatérő szereplőként üdvözölhetünk.
 
Meggyőződésem szerint Sakai vonzódik a japán mitológiához. Ennek bizonysága, hogy ezúttal két szörnyet is felvonultat Usagival szemben, s bizony most csak a „vak” szerencséjének köszönhetően került ki győztesen az összecsapásból.
 
Mit is mondhatnék még búcsúzóul. A sorozat tizedik kötete hozza a szokásos hangulatot, s olvasás után muszáj újraolvasni az előző köteteket, majd elindítani egy régimódi szamurájfilmet, mondjuk a Hét testőrt, vagy a Rejtett erődöt.

Banzai!