Főkép Lenore egy teljesen hétköznapi kislány – eltekintve persze attól az aprócska ténytől, hogy halott. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy kedves, bájos és jó szándékú legyen. Ám mint tudjuk, a pokolba vezető út is ez utóbbival van kikövezve, és Lenore ahhoz ért a legjobban, hogy minél több embert, állatot és egyéb élőlényt elindítson ezen az úton. Előbb-utóbb minden, ami a közelébe kerül, cafatokban végzi, legyen az plüssmackó vagy kisgyerek. Igen, erre a képregényre talán a morbid szó lenne a megfelelő.
 
Mint ahogy talán a szerzőre is az excentrikus lenne a találó kifejezés, már ha a szavakat lehetne négyzetre emelni. Roman Dirge foglalkozását tekintve bűvész és sminkmester, hivatása pedig emberek lelki nyugalmának megzavarása. A fülcimpájától a kisujja körméig tele van varrva tetoválásokkal, de akkor sem nyújt túl bizalomgerjesztő látványt, ha csak nyaktól felfelé nézzük. Ám az vitathatatlan, hogy valóban egyedi stílussal és látásmóddal rendelkezik.
 
Dirge nem titkoltan Edgar Allan Poe munkásságából merítette az ihletet ehhez a képregényhez: Lenore a nevét Poe költeményének hősnőjéről kapta, és névrokonához hasonlóan az ő pályafutása is a halálával kezdődik. Egy Nevermore nevű kis faluban lakik, szörnyek, gnómok és egyéb túlvilági lények társaságában. Napjait azzal tölti, hogy szőrös kis állatkákat kínoz halálra puszta szeretetből, kíváncsi szomszéd néniket fenyít, és vigyáz a kis Edwardra, akit balsorsa az élőholt bébiszitter kezei közé sodort. A karakterek között szép számmal találunk visszatérő figurákat is, akiknek – Lenore ismerősei lévén – annyi élettel kell rendelkezniük, amennyit egy macska is megirigyelhetne.
 
Tehát csak az nyissa ki ezt a kötetet, aki szereti a Happy Tree Friends cukormázas vérengzéseit és a South Park abszurd humorát, valamint érez némi vonzódást a Sötét oldal iránt. Máskülönben félő, hogy a harmadik oldal után sikítva dobja a szoba legtávolabbi sarkába, és már tárcsázza is a pszichológusa számát időpont-egyeztetés céljából.