Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Jean-Christophe Grangé: Bíbor folyók

Melyikünk nem mondta még soha egy filmre, hogy könyvben azért jobb volt? Most viszont elég nehéz dolgunk van, hiszen a Bíbor folyók esetében a film volt az, ami előbb eljutott hozzánk. Mármint mindenki másnak nehéz dolga van, mert én szinte semmire nem emlékeztem a filmből, csak arra, hogy valami hideg helyen játszódik. Ez természetesen felfedezhető a könyvben is. És Jean Reno is.
 
A Bíbor folyók hőse tehát egy Jean Reno-féle rendőrfigura – nem hiszen, hogy túl sokáig tartott a film castingja, mert Reno szinte mindig ilyesfajta rendőröket alakít –, aki egy időre vidékre kényszerül, hogy meghúzza magát és ne keltsen feltűnést. A feltűnést persze nem is ő kelti, hanem a színpadiasságra erősen hajlamos gyilkos, aki nagyon bizarr módon helyezi el a holttesteket, amiket ugyanilyen bizarr módon „állít elő”.
 
Ha emlékszünk a filmre, akkor tudjuk azt is, hogy a történet két szálon fut, és a regényben sincs ez másképp. A cselekmény másik szálán egy szintén nem hétköznapi nyomozó indul el egy sírgyalázási ügyben. Ez az ügy ugyan nem éppen sorozatgyilkosság, de mégis valami olyasmi, amiről a nyomozó úgy gondolja, hogy követésre érdemes.
 
Bár egyik nyomozás sem kecsegtet gyors sikerrel, azért mindkét főhős halad a saját ügyével, s közben egyre közelebb kerülnek egymás munkájához is. S ahogy mi is haladunk előre a történetben, természetesen jobban megismerjük nyomozóinkat, bár ez csak kevéssé kárpótol minket azért, hogy az ügyek megoldásáról vajmi kevés fogalmat kapunk.
 
A nyomozás során a szálak egy hegyi elitegyetem falai közé vezetnek. Az egyetem minden értelemben zárt és elzárt világ, amiből könnyen kitalálható, hogy a falai között kevés lelkileg egészséges ember található. Sajnos a könyvben kevés furcsa alakkal találkozunk, de persze a környező falvak azért szolgálnak pár érdekes figurával.
 
A könyvben egyébként olyannyira a két nyomozó mikrovilágába csöppenünk, hogy az ügyek szereplőin kívül egész egyszerűen nem jelenik meg más figura a színen. A történetben nincs egyetlen felesleges szál sem, főhőseink még egy kávét sem isznak meg úgy, hogy annak ne lenne valami célja, és a sztori majdhogynem bárhol játszódhatna, mert maguk a helyszínek szinte teljesen lényegtelenek. Az persze lényeges, hogy ki hol járt, de ha mindegyik nevet lecserélnénk valami másra, akkor sem lenne probléma. A hegyvidéknek persze a jég meg a hó miatt van szerepe, de az egész történet játszódhatna mondjuk a téli Mátrában is.
 
Grangé az olvasó mozgásterét is teljesen leszűkíti, de ez jól is esik, mert így legalább mi is a nyomozásra koncentrálhatunk. Mindkét főhős teljesen rá van feszülve a saját dolgára, és az írónak köszönhetőn az olvasó sem tehet mást. Így hát annak ellenére, hogy a szerző nem kényeztet el minket a részletekkel, valahogy mégis tudunk mindent – és persze végigizgulunk mindent. Egy kriminek nem is lehet ennél sokkal több célja, s a Bíbor folyók pedig ezt tökéletesen teljesíti.


a2t - 2011. szeptember 15.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!